A messzeérő hit

Sok-sok évtizeddel ezelőtt, még a múlt évezredben, volt egyszer hol nem volt egy okos, ügyes, szemrevaló kislány, aki hívő szülei hatására már nagyon fiatalon, még gyermekkorban eldöntötte, hogy az Úr Jézust akarja követni. Nagyon szeretett volna bemerítkezni, de a lelkipásztor azt kérdezte tőle miközben egy fára mutatott, amelyen még éretlen gyümölcsök voltak: „Látod-e azt a fát és a gyümölcseit?” „Igen” – válaszolt a gyermek. „Szerinted mi lenne, ha én most leszakítanám az egyik gyümölcsöt?” „Nem érne meg” – hangzott az értelmes válasz. „Na, látod, neked is érni kell még!” És nem merítették be a kislányt. Később azonban beérett a gyümölcs, követte az Úr Jézus példáját, és fogadta az isteni áldásokat. Egyszerű, de nagyszerű hívő férjet kapott az Úrtól, és lett három szép leánygyermekük. A lányok szépen nőttek és virágoztak. A szülők bánatára mind a hármat olyan délceg legény szakította, akik élő hitet nem ismertek, csak holtat... Sok könny, szenvedés, de még több imádság és tehervállalás lett az öregedő szülők, az imádkozó édesanya jussa. A hűséges könyörgés eredménye rövidtávon az lett, hogy a lányok, illetve a fiatal asszonyok visszatértek az Úrhoz, de így lett felemás iga és a szenvedés is hatványozódott. Immár nem csupán az öreg szülők, hanem már a fiatal asszonyok is sokat sóhajtoztak, de ami jobb volt: még többet imádkoztak férjeikért és megszületett, felemás igában nevelt gyerme- keikért. Ugyanis gyermekáldás volt, de itt is ott is hiányzott a család papja, aki a férj, az édesapa kellett volna legyen. Aztán egyszer csak beérett a sok imádság és megtört a jég! Ha jól emlékszem, akkor az elmúlt évezred utolsó esztendejében a Hargita Táborban, egy evangelizációs estét követően az egyik akkor még csupán 16 éves unoka (ma boldog feleség, két szép gyermek édesanyja), egy éjszakányi vajúdás után újjászületett. 

Ettől kezdve a nagymama unokái sorozatban hozták meg döntéseiket az Úr Jézus mellett. Felgyorsultak az események! Az agg szülők, ill. nagyszülők immár azzal vigasztalódhattak, hogyha a vejeik nem is, de az unokáik többsége megismerte az Urat. DE(!) az imaharcot nem adták fel! A lányaikkal együtt folyamatosan könyörögtek a vőkért. Nem akartak túllépni rajtuk... Akárhányszor megkérdeztem őket, hogy mi az imatémá- juk, első helyen szerepeltek a vők! És ez így ment éveken át... A hívő unokák nagy része is felnőtt. Családot alapítottak. Az Úr gyermekekkel áldotta meg őket is, így a nagyszülőkből, dédszülők lettek. A dédnagyapa bele is halt a sok könyörgésbe, de halálában is hitte, hogy nem hiába imádkozott. (Lám-lám, hite holta után is beszél.) A hajdani hitben éretlen kislány, és a dédnagymama sem hagyta abba a könyörgést! A lányai is, akik időközben már mind nagymamák lettek, követték édesanyjuk példáját. És lehet csodálkozni: hosszú évtizedek után átszakadt a gát! Megtért és bemerítkezett az egyik vő és annak fia, a legkisebb unoka is. Sőt a még be nem merítkezett unokák világból származó feleségei is hitre jutottak... Aki 2017. július 16-án ott volt Csákánydoroszlón a bemerítési istentiszteleten, tudja, hogy mindez nem mese, hanem IGAZ TÖRTÉNET, aminek folytatása következik...

Veress Efraim