RMBGySz*

Alkony és virradat

Úton

Az emmausi két tanítvány története az egyik legszínesebben és legrészletesebben leírt bibliai történet. Fordulatos, feszített ívű, egyszerűen közlő, és mégis mélységeket rejtő, a szó jó értelmében vett „izgalmas” olvasmány – különösen a történetet először olvasók számára. „Valamennyi húsvéti szöveg közül a legszebb és a leghosszabb elbeszélés” – írja Kocsis Imre „Lukács evangéliumáról” szóló elemző tanulmányában.

A bibliai történet mélyebb rétegeiben a „Jézussal találkozni = megismerni önmagunkat” gondolata rejtőzik. Mert „minden utazás rejtett célja a megváltozás. Aki nem kel útra, az soha nem lel önmagára, és soha nem lesz azzá, aki lehetne.” (Isidor Baumgartner) Kleofás és társa élete e találkozást és közös utat követően radikálisan megváltozott. Lehet, míg ketten bandukoltak, útközben arról beszéltek, hogy jobb lett volna nem találkozni Jézussal és nem követni őt, hogy fölösleges embe-rekben bízni, hogy nem kell elvárásokat táplálni, mert csalódás és fájdalom a vé-ge. De ez a csalódottság, fájdalom, szégyen, zűrzavar, tehetetlenség és talán harag érzése, mint napfelkeltekor a pára, úgy tűnt el lelkükből, miután felismerték vándortársukban a Mestert. Mi, mai olvasók ugyan csak abból gyaníthatjuk a „pálfordulást”, amit a Jézussal történt találkozás első lendülete jelentett, hogy úgy fáradtan, ahogy éppen hazaértek, máris fordultak vissza, megosztani a feltámadás jó hírét a többi tanítvánnyal. De éppen ez az, ami a lélek tüzének „gerjedezésén” túl annak fellobbanását igazolja előttünk. Ez a missziós tűz-lelkűség a Feltámadás igazi gyümölcse. „Menjetek el és hirdessétek az örömhírt!” – utasít a Mester. Kleofás és útitársa már negyven nappal a parancs kiadása előtt megélik a Feltámadottról szóló tanúságtétel örömének jó ízét.

Vendéglátás

A keleti ember vendégfogadási készsége mai fogalmainkkal el sem képzelhető. Amikor a Zsidókhoz írt levél a vendégszeretetről, a vendéglátás kötelezettségéről ír, egy már meglevő szokást erősít meg. Alapjait Ábrahám alázatos szavai vetik meg, amikor a három férfiút így invitálta: „Ha kedves vagyok előtted, ne kerüld el a te szolgádat.” Az akkori gazdag megvendégelésnek egyszerűbb formáját találjuk egy oldallal később: Lót pogácsával kínálja vendégeit. Ám hívogató szava őszinte érzelmekről vall: „Ímé, én uraim, kérlek térjetek be a ti szolgátok házához!” A szabad- kozó vándorokat pedig határozott szóval „nagyon unszolta” - és végül ráveszi őket, és „betértek hozzá, bementek a házba”.

Unszolás

Ez a régies hangzású szó a Magyar Nyelv Szótára szerint 1862 óta ismeretes. Értelme: cselekvésre sürget, ösztönöz, nógat, tuszkol valamire. Korábban (és némely mai fordításban is) a kemény „kényszerít”, vagy kevésbé éles „marasztal” kifejezéssel találkozunk a történetnek azon a pontján, amikor a emmausi otthonuk elé érkezve a két tanítvány hallani sem akar arról, hogy útitársuk tovább menjen az estében. De az unszolásban van valami kedveskedő határozottság (vagy határozott kedveskedés?), aminek nem lehet ellenállni. Nagy igyekezetükben talán észre sem vették azt, amit az evangélista megjegyez, tudniillik, hogy az útitárs „úgy tett”, mintha tovább akarna menni…   De az csak látszat volt. Mert Jézus számára nincs nagyobb öröm, mint ami- kor valaki unszolja, hogy térjen be az ő életébe!

„Bement hát”

Nem sokkal korábban írja le Lukács azt az esetet, amikor Jézus határozott kívánsággal áll elő, és nem „kéreti” magát; egyszerűen bejelentkezik. „Zákeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Jézus földi éle-tének imperatívuszai - kötelezően el- végzendő feladatai – vagyis az Atyától kapott „kell”-ek nem kevésszer alakítják a megváltás felé vezető utat: „nékem kell általad megkeresztelkednem”; „néki Jeruzsálembe kell menni”; „az ember Fiának is szenvednie kell”; „így kellett szenvedni a Krisztusnak”; „Samárián kell vala pedig általmennie”; „ki kell innom a pohárt, amelyet az Atya adott nékem”; „az ember Fiának fel kell emeltetnie”. Ez az üdvadó „kell” vitte be Jézust az emmausiakhoz, hogy ott is igaz legyen: „Ma lett üdvössége e háznak!” Mert a ház lakóinak kellett a meggyőződés, a felismerés, a tisztánlátás: Jézus valóban feltámadott! Az alaptétel: „a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik” - és ennek minősített fokozása: aki üdvözülni akar, annak hinnie kell, hogy Ő feltámadott!

„Maradj velünk”

Két szó – a lélek legmélyéről. Valóban a szív teljességéből szólt a száj. Mert aki (meg)hallja Jézus szívhez szóló szavát, többé nem kívánja elengedni Őt. Egyetlen egyszer, a samáriai néptől halljuk a felszólítást, akik „kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig.” A gadaraiak viszont elküldték, mert ők nem hallották beszélni Jézust. Tanítványait  a kiküldetéskor arra biztatja a Mester: „Ha egy városba vagy faluba bementek, tudjátok meg, hogy ki méltó ott erre, és maradjatok annál, míg csak tovább nem mentek.” Kornéliusz egyenesen kérte Pétert hogy „maradjon náluk néhány  napig.”  

„Ne menj tovább, maradj velünk” – nem álszemérmesség, kéretés ez Jézus részéről. Hanem az akaratszabadság kézzelfogható bizonyítéka. Ő maga tanította korábban kritikus ellenségeinek: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, (...) elmegy, vesz maga mellé még másik hét, magánál is gonoszabb lelket, bemennek és ott laknak.” Bemennek, és ott laknak! Hívás, invitálás nélkül. Ezzel szemben a laodíceai levél tanúsága szerint Jézus megáll az ajtó előtt. Mint Emmausban. És várja, hogy felhangozzék: „Maradj velünk!” Mert kimondhatatlan vágy ég szívében, hogy ha behívják, ajtót nyitnak előtte, bemenjen ahhoz, és vele vacsorázzon.

Kenyértörés

„Vele vacsorázok, és ő énvelem.” Nem szócsavarás ez Jézus beszédében. Nem a képzetlen előadó szóismétlése, hanem annak a kifejtése, ami Emmausban is történt. Az addigi útitárs vendégként lép be a házba, de házigazdaként lép fel az asztalnál. „Amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.” Ezt tette az ötezrekkel is, de ebből a kenyérből  mérhetetlenül többen laktak jól. Átveszi a kezdeményezést, a vezetést. Nekünk csak egy dolgunk van. Megkérdezni: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”

Alkony és virradat

A Bírák könyvének vége felé egy különös vendéglátásról olvashatunk. Hatodszorra szólal meg a „maradj még egy napot” kedveskedő marasztalása. És mint Kleofás szavainak egy távoli őse, olyan ismerősen hangzik az utolsó, maradásra késztető érv! „Nézd, már bealkonyodott, mindjárt este van, maradj itt éjszakára! Esteledik már, maradj hát itt, és érezd jól magad! Majd holnap korán útra kelhetsz, és hazamehetsz.”

* * *

A világnak lassan bealkonyul… Jézus, maradj velünk! Nélküled az élet mindössze sivár, értelmetlen pusztaság. Lépj be hát, foglalj helyet – érezd magad otthon nálam! De ha majd jön a virradat, felkél a Hajnalcsillag: akkor mi mind útra kelünk és hazamegyünk. Mi repülünk eléje, mikor jön!

Jézus, úgy fogadj be minket örök hajlékodba, miként mi is befogadtunk az életünkbe, otthonunkba!
 

Füstös Gyula, Kétegyháza

Új hozzászólás

Nem vagyok robot!
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.