RMBGySz*

Folyamatos újraformálás

Gondolatok az 500 éves reformációról

A teológiai értelemben vett reformáció a Szentírásban kijelentett krisztusi tanítástól és az abból fakadó krisztusi jellemtől való bármilyen mértékű eltérés kiigazítását jelenti. E kiigazításnak és helyreállításnak titokzatos munkáját a megromlott emberben egyedül a Szentlélek képes elvégezni – az ige hatására, hit által, ingyen kegyelemből, Krisztus érdeméért, Isten dicsőségére. A reformáció megvalósulása illetve folyamatossága révén érvényesül az ízetlen, sötétségben tobzódó világban a mennyei só-íz és világosság; éppen ezért a múltbeli reformációk és a nagybetűs Reformációnak a Biblia mérlegén mért értékeit hálás szívvel és alázattal felvállaljuk, képviseljük, mint drága kincseket. Ugyanakkor kívánjuk naponta odaszánni életünket Megváltó Urunk szolgálatára, „aki azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen” [Luther Márton 95 tételének első mondata].

Ötszáz esztendővel ezelőtt egy, az Isten formáló kezének erőteljes munkáját tapasztaló ember pontokba szedte, amit az ige által megvilágosított elméje és lelkiismerete követelt, és a hagyomány szerint október 31-én kifüggesztette a Wittembergi vártemplom kapujára. E világot rengető kalapács- ütések mögött ott ropog Husz János (1369-1415) és Savonarola (1452-1498) máglyatüze; ott suhognak John Wycliffe (1320-1384) és a humanista Erasmus (1466-1536) Bibliájának lapjai; ott zengenek a mezítlábas Assisi Ferenc (1182-1226) és Vald Péter (1140-1218) igehirdetései, és Kempis Tamás (1379-1471) Imitatio Christi-je. Ilyen nagy horderejű előzmények után, a reneszánsz által előkészített talajon, a nyomda feltalálásának kulturális korszakváltást előidéző közegében lépett fel Luther Márton (1483-1546) 1517-ben, hogy ágostonrendi szerzetesként hozzásegítse deformálódott egyházát a helyreálláshoz. Segítő szándékának később pápai kiátkozás lett a jutalma, majd a német fejedelmek protestáló felzárkózása az immár nagybetűssé duzzadó Reformáció eszméi mellé. 

A Sola Scriptura („egyedül a Szentírás”) elve nem csak az egyes emberek lelkivilágára hatott gyümölcsöző módon, hanem – a többi kortárs és a későbbi reformátorok munkássága révén – a társadalmi, politikai, gazdasági élet és a művészet, valamint a tudományok számára is új megvilágításban láttatott tereket nyitott. Ráeszméltetett arra az igazságra, hogy Isten az élet minden területe fölött Úr, éppen ezért nem zárkózik kolostorok és katedrálisok falai közé, hanem mindenütt változást munkál az emberek között – mert az a valódi, boldogító élettér, amelyben minden egyre fokozottabb mértékben telítődik az Ő dicsőségével. 

Az országokon átívelő és világtörténelmet alakító Reformáció fél évezreddel ezelőtti lángra lobbanásának évfordulóján szép anyanyelvünkön megszólaló Bibliával a kezünkben emlékezünk. Azt olvassuk belőle, hogy – bár látjuk az adott korok gondolkodásmódjának behatároltságát, a történelmi tévedéseket és bűnöket is – a mindenható Istennek adjunk dicsőséget, és hogy az ítéletet Őreá bízzuk! A Reformáció emléke a Szentíráshoz fordít vissza bennünket, amely zsinórmérték, fegyver és csalhatatlan tükör minden időben. Ezt vallották a reformátorok, közöttük anabaptista hitelődeink is. A Szentíráshoz kell visszatérnünk, ha élni akarunk – az igehirdetés tekintélyének helyreállását kell munkálnunk egyéni és közösségi életünkben! Hitünk szerint mi, magyar baptisták tisztán értelmezzük és hirdetjük az igét, miért lenne szükség mégis bármiféle reformációra? Az igéhez, az igehirdetéshez való hozzáállásunkban van szükségünk változásra! E változás igénye nélkül a Reformáció eseményeinek és hitünk hőseinek felidézése meddő elmélázássá vagy intellektuális élménnyé satnyul, pedig az volna célja, hogy elevenbe vágó erővel magasabb minőséget képviselő lelki életre ösztönözzön. 
Szükséges elismernünk, hogy sokkal kaphatóbbakká lettünk a könnyedebb hangvételű, érzelemdús, érdekes történetekkel teletűzdelt, előadás- szerű igehirdetésekre, mint olyan tanításokra, melyek a kijelentés mélységeit tárják fel, hitünk igében gyökerező igazságait rendszerezve nyújtják aranyalmaként ezüsttálcán. Pedig az a kérdés, hogy mit higgyünk, ugyanolyan fontos, mint az, hogy mit cselekedjünk! Megtörténik az is, hogy igehirdetőkként hangerővel, teátrális megnyilvánulásokkal próbáljuk ellensúlyozni az alapos felkészülés, a Lélek erejének hiányát. Az a tény, hogy az egyetemes papság elvére hivatkozva némely esetekben karizmával nem rendelkező egyéneket küldtünk illetve engedtünk szószékre, nem használt az igehirdetés tekintélyének. Teret engedtünk olyan zenének és éneklésnek, amely ahelyett hogy az igét készítené elő, és annak üzenetét mélyítené el bennünk, egyéni igényeket elégít ki, és csak hangulatokat tükröz. Szükséges elismernünk azt is, hogy szakrális tereink kialakításakor és berendezésekor nem törekedtünk mindig arra, hogy szép összhangban és egyértelműen minden az ige, az igehirdetés központi szerepére irányítsa a figyelmet. Ezirányú elmélkedéseinket még hosszan lehetne folytatni, főleg, ha hívő életünk más területeit is az ige mérlegére tennénk.

Az igazi reformáció minden időben harcok közepette zajlott, és mindig gyökeres változást eredményezett ott, ahol a Szentírásban kijelentett krisztusi tanítástól és az abból fakadó krisztusi jellemtől való bármilyen mértékű eltérést kellett az isteni Léleknek kiigazítania. Volt, hogy évek, évtizedek kellettek hozzá, máskor pedig pillanatok alatt ment végbe – de mindig a kegyelem munkája volt. Ez a kegyelem munkálkodik most is, hiszen kétezer esztendő telt el azóta, hogy a mi Urunk visszament az Atyához, és ötszáz év azóta, hogy Luther Márton odaállt, ahová kellett, mert másként nem tehetett, és világgá kiáltotta meggyőződését: „Az igaz ember pedig hitből él!” Azóta volt pietista mozgalom, volt metodista ébredés, missziós társaságok alakultak meg és bibliatársulatok; azóta sok anabaptista halt mártírhalált, és imádkozott sok gályarab prédikátor; azóta felharsantak a reformátori teológiát valló Spurgeon igehirdetései, és közöttünk járt Kornya Mihály. Hálás szívvel mondjuk, hogy „kegyelem, hogy még nincs végünk!”, és örömmel hangoztatjuk, hogy „a Krisztus Egyházán még a pokol kapui sem vesznek diadalt!” Erre a hitvallásra késztet minden hívőt a Reformáció emléke, amint visszaterel az egyetlen forráshoz, melyből inni érdemes: a Szentíráshoz. Soli Deo Gloria! 

Kiss Lehel

A magyarkéci református templom kakasa. Fotó: Mike Pál lelkész

Új hozzászólás

Nem vagyok robot!
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.