RMBGySz*

Gyülekezeti tagság és szolgálat

Az elkötelezettség fontossága (ApCsel 2:41-47, 4:32-37)

Miért kell beszéljünk a gyülekezet és szolgálat iránti elkötelezettségről? Megtérésünk után természetes volt az, hogy ragaszkodtunk Jézus Krisztushoz és a gyülekezethez. Mi változott meg? Egyre többször tapasztaljuk gyülekezeteitekben, hogy vasárnaponként egyre kisebb a jelenlét. Hét­köznapi gyülekezeti alkalmainkra a tagság 20-30 szá­zaléka jön el. Persze meg tudják magyarázni a hiányzók a távolmaradás okát: fáradtság, munka, nyaralás, rokonlátogatás, autópiac. Vannak olyan tagjaink, akik a ván­dormadarakra hasonlítanak. Egyik gyülekezetből a másikba vándo­rolnak, attól függően, hogy melyik gyülekezet szimpatikusabb számukra. Felelősséget sehol nem vállalnak. A gyülekezetben való szolgálatokkal kapcsolat­ban oda jutunk lassan, hogy akik szolgálhatnának, nem vállalnak, vagy egyre kevesebb terhet vállalnak a gyü­lekezetben. A gyülekezeti tagság, szolgálatok és a vele járó felelősség sok keresztyén számára mára nyűg lett.

A gyülekezet és szolgálat iránti elkötelezettség az Újszövetségben

A Szent Lélek kitöltetése után gyülekezetek ala­kultak. Az első keresztyének nagyon fontosnak tartot­ták a közösség, a gyülekezés szerepét. Az ApCsel 2:41-47 és 4:32-27 alapján az látjuk, hogy:
–  A közösségben foglalkoztak az apostolok tudomá­nyával, Krisztus tanításaival.
– A közösségben gyakorolták az igazi „koinóniát” (gondoskodtak egymásról, asztalközösséget gyako­roltak).
– A közösségben emlékeztek meg Krisztus szenve­déseiről, járultak együtt az Úrvacsorához.
– A közösségben emelték fel könyörgéseiket Istenhez.

Krisztus követése tehát szorosan összefüggött a közösség, a gyülekezés gyakorlásával. Ami a gyülekezeti szolgálatokat illeti, az első korinthusi levélből látjuk, hogy Pál apostol ter­mészetesnek tekintette, hogy a gyülekezet tagjai lelki ajándékokkal rendelkezzenek. Magyarázatából ki­tűnik, hogy Isten Szent Lelke lelki ajándékokat osztogat az Úr gyermekeinek, de nem azért, hogy ezekkel kérkedjenek, vagy visszaéljenek, hanem haszonra, arra, hogy használják azokat a „szentek tökéletesbítése céljából, a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére” (Ef 4:12).

Az elkötelezettség gya­korlatban, az Újszövetség fényében
A hívő ember felelőssége a közösség irányába. A tagok egyik kötelessége a közösségi al­kalom rendszeres látogatása. A Zsid 10:25-ben az ige a következőkre int: „Ne hagyjá­tok, ne felejtsétek el, ne hanyagoljátok az összegyülek­ezést”. Napjainkban egyre többször találkozunk azzal a gondolkodással, miszerint ritkítani kell az istentisz­teletek számát, mert úgysem jönnek el a tagok min­den alkalomra. Ez lenne a legkézenfekv­őbb megoldás, de az ige nem erre hív minket, hanem arra, hogy ne hanyagoljuk el gyülekezéseket. Vannak klubja­ink, ének vagy zeneóráink, de ezek nem azért vannak, hogy akik oda járnak, ne menjenek el a fő istentiszteleti alkalmakra.
Egy tag elkötelezettségének másik formája az egy­más felé irányuló szeretet. Enélkül nincs értelme beszél­nünk más felelősségről.
– A Krisztusból fakadó, egymás felé irányuló szeretet kötelez, hogy mindentől őrizkedjek, ami ezt a szeretetet kiöli a szívemből (irigység, ítélgetés, rosszindulat, pletykaság).
– A tagoknak gondoskodniuk kell egymásról fizikai­lag és lelkileg (ApCsel 15:36).
– A tagoknak vigyázniuk kell egymásra (Gal 6:1-2).
– A tagoknak építeniük kell egymást (1Kor 14:12-26).
– A tagoknak imádkozniuk kell egymásért (Ef 6:18, Jak 5:16).
– A tagok példák kell legyenek egymásnak (Fil 2:1-18).

Természetesen ez szolgálatot igényel tőlünk, és áldozatba kerül. Azt követeli, hogy az imaházba ne azért jöjjünk csak, hogy jól érezzük magunkat, mint a színházban, hanem, hogy lehetőségünk szerint építsük egymást a szolgálatok által. Ez a természetes keresztyén közösség!

A hívő emberek felelőssége lelkipásztora és veze­tői irányába. Pál apostol írja a korinthusi gyülekezetnek: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait” (1Kor 4:1). A gyülekezet tagja a lelkipásztorára és vezetőire tisztelettel tekintsen. Sokszor megszégyenítenek min­ket a népegyházak tagjai azzal, ahogyan lelké­szeikkel és papjaikkal beszélnek. A tisztelet, amit tanúsítanak feléjük, példaértékű. Ezt nem mi kérjük, hanem Isten igéje: „Kérünk továbbá titeket atyámfiai, hogy becsüljétek azokat, a kik fáradoznak közöttetek, elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket. És az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel” (1Thessz 5:12-13). Ha egy gyülekezet szeretné, hogy a lelkipásztora biblikus feladatát örömmel végezze, tekintsen rá úgy, mint Istentől kapott ajándékra.

A lelkipásztorok, vezetők jó hírét, tekintélyét a gyülekezeti tagoknak védeniük kell („A presbiter el­len vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanúbizonyságra” – 1Tim 5:19).

Fogadni, hinni és engedelmeskedni kell szavainak addig, amíg nem kerül a Bibliával ellentétbe („Engedel­meskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók, hogy ezt örömmel míveljék és nem bánkódva, mert ez nektek nem használ” – Zsid 13:17).

Mit tehetünk annak érdekében, hogy ez megvaló­suljon?

Ha most arra kellene feleljek, hogy mi a megold­ás gyülekezetei­nk jelenlegi helyzetére, csak egy szóval tudnák erre felelni: ÉBREDÉS! Olyanokká váltunk bizonyos értelemben, mint az Ezékiel látomásában szereplő száraz csontok. Közösségeink tele vannak szellemileg haldokló emberekkel. Isten Szent Lelke az, aki képes életet lehelni az emberbe. Lehet hozni döntéseket, szabályokat, előírásokat a gyülekezeti tagságról, szolgálatról, de ha az ember nem változik belülről, az egész hiábavaló. Ha valamikor szükségünk volt arra, hogy felkiáltsunk Istenhez ébredésért, most van!

Másodszor, ez az ébredés először is bennünk, szolgálattevőkben, elöljá­rókban kell kezdődjön. Hogyan várhatnánk el, hogy a gyülekezet tagjai elkötelezettek legyenek a gyülekezet és szolgálatok felé, ha mi nem vagyunk azok. Hiába várjuk, hogy a gyülekezet tagjai jöj­jenek el az alkalmakra, ha ezt a gyülekezetek szolgá­lattevői sem veszik komolyan. Ugyanez a helyzet a felelősségvállalással. Legyünk PÉLDÁK!

Harmadszor, a gyülekezeti működésünkben ra­gaszkodjunk Isten Igéjéhez, az legyen a központ. Szo­morú, amikor egy istentiszteleten min­denféle programra jut egy, másfél óra, de az igehirdetésre elég öt perc. Isten Igéje az, ami meg tudja változtatni a gondolkodásunkat, életünket, gyülekezeteinket. Az legyen a központ és mindent a köré építsünk.

A gyülekezet Isten megoldása arra, hogy minden ember, fajra, gazdagságra, társadalmi helyzetre, hiva­tásra, műveltségre való tekintet nélkül, egyenlően áll­jon Isten elé, ugyanazon a szinten, a kereszt lábá­nál. A gyülekezet a hívő ember számára támogatást, növekedést és bátorítás nyújtó rév!

Isten nem elszigetelt szentségre hívott el minket, hanem elkötelezett egyének társaságában gyakorolt közösségre. Adja az Úr, hogy ilyenekké váljunk újból mindannyian!

 

János Csaba, az RMBGySz kommunikációért felelős alelnöke

(A cikk a missziókerületi gyűléseken elhangzott előadás átirata.)

Új hozzászólás

Nem vagyok robot!
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.