„Meglepett az énekesek lelkesedése, odaadása”
Miként sikerült felkészülni és lesz-e vajon valamikor még folytatás? Székely András* karmesterrel beszélgetünk az erdélyi összevont ének-zenekar MABAVIT-on végzett szolgálatáról. Felemelő élmény volt őket is látni-hallani. És jó lett volna ott, a Főnix-csarnokban megejteni egy gyors kiértékelőt, mindjárt a szombat délelőtti programot követően. Nemes fáradozásukat emlegetni most, a Világtalálkozó első évfordulóján kerítettünk sort.
Milyen létszámmal szolgált az erdélyi ének-zenekar?
Székely András: Körülbelül kétszázan voltak a kórusban, és az őket segítő zenészekkel együtt 220 körül volt az alkalmi együttes létszáma, amelynek felelőse voltam. Illik megemlíteni, hogy ugyancsak szép létszámmal volt jelen és szolgált az összevont fúvószenekar is, Dimény Sándor krasznai karmester testvér vezetésével.
Hogyan sikerült felkészülniük?
– Három közponban tartottuk az énekórákat, mindegyikre körülbelül hatvan-hetven kórustag jött el, legkevesebb két alkalommal. A Bihar-megyeiek itt Váradon találkoztak, a bánságiak Aradon, a Szilágyságban Nagyfalu adott otthont ezeknek a próbáknak. Menetközben kialakult még egy találkozási pont, a szatmári és nagybányai énekesek felváltva Szatmárnémetiben, illetve Nagybányán gyakoroltak. A próbákra való utazásaimkor, ha csak tehette, elkísért Garai Zsolt zenetanár testvér, ő igen nagy segítséget jelentett, biztosította a kották nagy részét és a szakmai támogatást.
És a zenészek? Volt aki Brassóból jött...
– Ők nem vettek részt minden egyes kóruspróbán, a végén, a főpróbára jöttek el, majd a szolgálati nap kora reggelén gyakoroltunk együtt. Örültünk, hogy a váradiak és Várad-környékiek mellett ott tudott lenni Borzási Annabell Brassóból, a fúvós részlegen Zilahról ketten is, vagy Váradról elszármazott, és Magyarországon élő két zenész is.
Mikor indult a felkészülés?
– Én valamikor februárban kaptam a felkérést a Szövetség elnökségének a részéről, amiért hálás vagyok, és értékelem ezt a lehetőséget. Akkor mindjárt hozzá is fogtam társakat keresni, szervezkedni. A kóruspróbákat a Világtalálkozó előtt két-három hónappal kezdtük el.
Meglepett a repertoár pár új éneke...
– Talán nem teljesen újak, mert Zilahon, vagy Váradon már elő voltak adva, például az „Uram, jöjj, fogadd el az én dicséretem” kezdetű. Tehát úgy mondanám, hogy kevésbé közismertek, és nem kimondottan erre a találkozóra íródtak, de az énekesek hamar megtanulták. Viszont a zenekari kíséret többségét erre az alkalomra készítette Garai Zsolt testvér.
Milyen volt szolgálni az alkalmi együttessel?
– Rendhagyó zenei élményben részesültünk, jó volt a közösség, a hangulat, úgy gondolom, senki nem bánta meg, bárcsak jöhettek volna többen is. Már a felkészülés során meglepett az énekesek lelkesedése, odaadása. Aztán jól együtt tudtunk működni a helybeli karmesterekkel, akik betanították az énekeket, szervezték a kórust a próbákra, bizonyos helyeken még külön is gyakoroltak.
A Világtalálkozó „utórezgései”...?
– A Mabaviton énekelt kórusdarabokat még egyszer előadtuk Nagybányán. Az ottani, őszi városnapokon a magyar baptista gyülekezet énekkara évek óta szolgál, én is meghívást kaptam, vezethettem a kórust, kedves alkalmunk volt.
Milyen tanulságokat említene?
– Érdemes valami „nagyban” gondolkodni, összehozni több kórust, hogy együtt énekeljen, más a hangzása, más az élmény. És nem kell félni az újtól, érdemes kipróbálni ismeretlen énekeket, feldolgozásokat, keresni az újabb szolgálati lehetőséget.
Lehetne-e folytatni?
– Mindannyiunktól különös erőfeszítést igényelt, hogy több mint kétszáz ember egybehangolódjon, felkészüljön. Ámde megérte. És jó lenne, ha időnként egy-egy nagyobb méretű eseményre, vagy akár hangfelvétel céljából, összeállna egy ilyen központi ének-zenekar. Elindulásként én fontosnak látnék egy szorosabb kapcsolattartást a karmesterekkel. Ha tudunk egymásról, és megoszthatjuk a gondjainkat, kilakulhatna az a támogatói közösség, amely aztán még inkább előreviszi a munkát és fejlődést biztosít.
Kérdezett: Szilágyi László
