RMBGySz*

Nem ismerték fel…

- Lk 24:13-35

Az emmausi tanítványokat látjuk ebben az igében, akik nem ismerték fel az Úr Jézust, pedig ott volt közöttük. Létezhet olyan állapot a hívők közösségében, amikor az Úr jelen van, egészen közel hozzánk, még ha mi nem is érzékeljük igazán, vagy nem tudunk róla. Az ószövetségi időkben is voltak Istennek olyan látogatásai a szentek között, amit azok nem ismertek fel. Például Ábrahám esete, mikor angyalokat és az Urat megvendégelte. Vagy Jákób, mikor az ismeretlen férfiúval vetekedett. Csak utána jött rá, és mondta, hogy „bizonyára Isten van jelen ezen a helyen és én nem tudtam róla”. Vagy ott volt Józsué, mikor egy ismeretlen harcost látott állni maga előtt felfegyverkezve, és megkérdezte: „Közülünk való vagy-e te, vagy ellenségeink közül? Az pedig monda: Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem. És leborula Józsué a földre arccal, és meghajtá magát, és monda néki: Mit szól az én Uram az ő szolgájának?” Isten kegyelméből van idő, amikor ő meglátogat minket, de valamilyen okból mi nem ismerjük fel. Ez történt itt is.

 

Mi okból történhet, hogy az Úr jelenlétében a szentek nem ismerik fel őt, pedig közel van?

Az igében két fő okot látunk erre. Úgy olvastuk itt, először is, hogy „az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék”. A másik ok Márk evangéliumában van megörökítve. Ott úgy olvassuk, hogy „megjelenék a két tanítványnak más alakban!” Mind a kettő igaz kell, hogy legyen, mert Isten Igéje így örökítette meg.

 

Szemeik vissza voltak tartóztatva.

Miért nem látták az Urat? Mi volt az, ami megvakította az ő szemeiket, hogy az Úr Jézust felismerjék? Nem tudjuk pontosan, mert az ige nem mondja meg. Ott, ahol az Írások hallgatnak, nekünk is hallgatnunk kell. Mégis belegondolhatunk annak okaiba, mi vakíthatta meg őket?

  1. A szomorúság, a bánat, amit Mesterük halála okozott, annyira emésztette őket, hogy nem figyeltek oda kellőképpen, ki is az, akivel beszélnek. Nincs annál nagyobb szomorúsága a hívő embernek, mikor nem érzi az Úr jelenlétét. Ők is szomorúak voltak. Pedig az Úr ott volt egészen közel. Velünk is sokszor van így.
  2. A hitetlenség. Ha várták volna, hogy találkozzanak az Úr Jézussal, akkor lehet felismerték volna. De nem várták. Ha meg lettek volna győződve, hogy az Úr feltámadt, és valahol a közelben van, akkor hitték volna, hogy bármikor ott lehet közöttük. Talán a hitetlenség is közrejátszhatott szemük vakságában. De velünk is ugyanígy van sokszor. Ha igazán elhinnénk, hogy Jézus bármikor megjelenhet, itt lehet, és itt is van közöttünk, akkor felismernénk őt, amikor munkálkodik. De mivel nem hisszük el, ezért sokszor nem is várunk nagy csodákat, szabadításokat.
  3. A tudatlanság. Nem látták és nem tudták az Írásokból, hogy ezeknek így kellett megtörténni, hogy a „Messiásnak szenvedni kell, és meghalni, de harmadnapon feltámadni”, ahogyan az angyal is mondta. Kezükben volt az Írás, mégsem tanulmányozták eleget, mert az Úr maga kellett jöjjön, hogy megmagyarázza nekik ezeket az Ószövetségi igéket. A tudatlanság igen nagy gonosz, mert az emberek sokszor szeretnek a tudatlanságban maradni, félnek a nagyobb felelősségtől, pedig a tudatlanság, – ha van rá módunk abból kijönni és nem tesszük –, bűn.

 

B. Az Úr Jézus más alakban jelent meg.

Azt lehet érteni ez alatt, hogy olyan alakban jelent meg, amilyenben ők még nem látták. Az Úr Jézus sokszor megjelent az Ószövetség idején, és minden egyes alkalommal más-más alakban. Ábrahámnak, aki idegen és vándor volt a földön, úgy jelent meg, mint egy vándor. Jákóbnak, aki vetekedett Ézsauval, úgy jelent meg, mint aki maga is birkózik, vetekszik. Józsuénak, aki harcos volt, harcosként jelenik meg. Közösséget vállal az övéivel abban az állapotban, amelyben vannak. És itt is, a két emmausi tanítvány, akik utazóban voltak, úgy jelent meg, mint egy harmadik utazó. Eszünkbe jut az ige a Zsidókhoz írt levélből: „Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak.”

 

Hogyan viselkednek a hívők, mikor elvesztik az Urat? Amikor a Mester ott van közöttük, de ők nem vesznek tudomást róla? Milyenek, mit tesznek?

  1. Szomorkodnak, bánkódnak. Egy hívő ember szükségét érzi annak, hogy mindig az Úr közelében legyen. Ha nincs velem az Úr, bánkódás, szomorúság lesz úrrá a szívemen, mint itt a tanítványok esetében is. Kedves testvérem! Ha boldog vagy a Mester nélkül is, akkor nem lehetsz a világosság gyermeke! Bárcsak lennénk olyanok, mint ezek a tanítványok, szomorúak, bánkódók, ha úgy érezzük, hogy az Úr nincs közöttünk!
  2. Beszélgettek egymással. Jó példa ez minden hívő számára. Ha boldogok vagyunk, ha szomorúak, beszélgessünk egymással, legyünk közösségben. Aki erős, segítse a gyengét. Ha ketten együtt mennek, és az egyik megbotlik, a másik nyújtson segítő kezet, hogy felemelje. Még akkor is, ha mind a ketten szomorúak, mint itt a tanítványok, az egyik mondhatja: „elvesztettem a Mestert”. A másik is mondhatja, „én sem érzem a jelenlétét”. És már ennek is meg lehet a jó hatása, mert rájönnek, hogy nem egyedül vannak ebben az állapotban. Hány kétségbeesett hívő létezik ma is, mert nem beszélgetnek egymással, nem tudják, hogy mások is lehetnek ugyanabban az állapotban. Már akkor fénysugár ragyoghat a szívünkbe, amikor tudjuk, hogy mások is hasonló cipőben járnak. De csak akkor jövünk rá erre, ha beszélgetünk egymással. Szomorú, ha a hívők ugyanabba a gyülekezetbe járnak, és van olyan, aki évek óta nem vált szót a másikkal! Nem imádkozunk egymásért, mert nem beszélgetünk egymással! Van egy másik drága igazság, amire ez megtanít minket. Kedves hívő lélek, ha el is veszítetted az Úr jelenlétét, ne hagyd el, még akkor sem a szentek közösségét. Mert segíteni tudnak, lesz olyan, ha kevés is, aki segítő kezet nyújt feléd, csak ne zárkózz el!
  3. Nem fordítottak hátat az intésnek, hanem elfogadták. Bár szomorúak Uruk jelenléte nélkül, – legalábbis ahogyan ők gondolták –, mégis hajlandóak fogadni az intést. Mit is mond nekik az Úr: „Óh, ti balgatagok és rest szívűek a hitre!” Nem érzékeljük, hogy ez rosszul esett volna nekik, hogy így meginti őket ez az idegen. Azok, akik igazán szeretik Jézust, nem lesznek haragosak, mérgesek, mikor valaki hűségből, szeretetből meginti őket. Kérdezzük csak meg magunktól, testvérek, szeretjük mi azokat az igehirdetéseket, amik megintenek egészen a bensőnkig, amelyek egészen az elevenünkbe vágnak? Hogyan fogadjuk ezeket? Hálás vagy azért a szolgálatért, amely felszínre hozza hibáidat? Mert akkor hiába imádkozunk úgy, hogy „Uram, kutass át, vizsgálj át engem!”
  4. Készek voltak tanulni. Kívánatos helyzetben voltak ezek a tanítványok, a legjobb teológiai szemináriumon vehettek részt, a legjobb felszerelésekkel. Minden, amire egy teológiai hallgatónak szüksége van, meg volt ezeknek az emmausi tanítványoknak. Kezükben volt az Ige, és aki magyarázta nem más volt, mint annak az Írója. Kell ennél jobb? És ők hallgatták, és tanultak belőle. Itták az Úr Jézus szavait, csüngtek az ajkain. Imádkozzunk azért, hogy szeressük meg Isten Igéjét és az Urat jobban, hogy mi is epekedve vágyjunk utána. Kérjük Őt, hogy Lelke által magyarázza meg nekünk az Írásokat, ha nem értjük. Taníthatók voltak, nem, mint ma egyesek, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak.
  5. Kérlelték, hogy maradjon velük. Miközben az Írásokat magyarázta nekik az Úr, beesteledett. Betértek egy faluba, és marasztalni kezdték kedves tanárukat, hogy időzzön még velük. Nagy hasznot húztak tanításából, és ki akarták fejezni hálájukat.

 

Hogyan viselkednek a hívők, mikor megismerik az Urat közöttük? „És megnyilatkozának az ő szemeik és megismerék őt!” És akkor mi történt? Figyeljük meg:

  1. Rájöttek arra, amit szívükben éreztek valahol, hogy az Úr közel volt. Mit is mondtak: „avagy nem gerjedezett-e szívünk, mikor magyarázta nekünk az írásokat?” Ez a szent gerjedezés a szívben Jézus Krisztus jelenlétét bizonyította. Így van ez a gyülekezetben is. Mikor volt utoljára, hogy gerjedezett a szívünk, mert megéreztük, hogy az Úr itt van? Tegyünk róla, hogy ne veszítsük el ezt a drága megtapasztalást, imádkozzunk sokat ezért.
  2. Megosztották egymással örömüket. „És mondának egymásnak!” Ebből is tanulhatunk. Milyen hamar kész arra az ember, hogy a rosszat szóvá tegye. Mindig jó, ha a hívők elmondják örömüket is egymásnak, nem csak bánatukat. Milyen hamar megosztjuk másokkal a kritikát, a pletykát, és még ki tudja mit. Bárcsak eljönne az a nap, amikor a hívők elmondják egymásnak az örömüket is. Ha tanultunk valamit, ha az Úr szólt hozzánk, ne szégyelljük elmondani egymásnak. Avagy nem gerjedezett-e szívünk ma az imaházban, mikor az énekkar énekelt, vagy amikor az a testvér szolgált?
  3. Késedelem nélkül azon voltak, hogy másoknak is elmondják. Már késő este lehetett, és úgy olvassuk, hogy ez után a drága felismerés után azon voltak, hogy elmenjenek Jeruzsálembe, és bizonyságot tegyenek arról, mit láttak. Azonnal, gyalog nekiindultak egy 12 km-es útnak, késő este. Hol volt itt a fáradtság, a kedvtelenség? A testnek kényelmetlen volt, de a lélek volt a vezér. Ma fordítva van. Ha a testnek megfelel, és kényelmes, akkor megyünk és mondjuk, de másképp nem. Ma a test a vezér. Kedves lélek, ha láttad az Urat, ha van örömöd, gerjeszd fel szívedet, hogy mondd el másnak is. Manapság mi kényelmes imaházat, padokat, szép épületeket akarunk. Emlékszem, mikor megtértem, de hiszem mind így voltunk ezzel, álltam volna bárhol, ültem volna bárhol, csak Jézus nevéről halljak. Ó, Istenem, add vissza nekünk ezt a szomjúságot, ezt a buzgóságot! Bárcsak ne lenne teher egy út az éjszakában, vagy egy anyagi veszteség, csak azért, hogy hirdessük a Megváltó jó hírét.

 

Ezzel a bátorítással szeretnék Áldott, Békés Húsvéti Ünnepet kívánni minden kedves testvéremnek, közösségeinknek. Az Úr él, és közöttünk van! Legyen ez reménységünk és örömünk igazi forrása ezen az ünnepen!

 

Pardi Félix, az RMBGySz elnöke

Új hozzászólás

Nem vagyok robot!
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.