Szolgálatról, örömről, menyegzőről

– Női találkozó a kolozsvári missziókerületben 

„Az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejükön, vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj.” (Ézs 35:10)

Bár ez az igevers a zárógondolatként hangzott el, mégis ez jut legelőször eszembe, ha a körzeti női találkozóra gondolok. Március első szombatján, igazi tavaszias napon, a lónai gyülekezetben találkoztak a kolozsvári missziókerület testvérnői. Nagy áldás volt együtt lenni fiatalabb és idősebb testvérnőkkel, élvezni Isten szeretetét, gazdag kegyelmét, és örömmel, szívből dicsőíteni őt énekekben és imádságban. Az alkalom énekléssel kezdődött, majd Borzási Pál, helyi lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket. Az imaáhítat üzenete mélyen érintett minden szolgálatra törekvő és alázatot tanulni vágyó nőtestvért, köztük engem is. Kelemen Andrea testvérnő a Jn 13:1-17 alapján buzdított minket őszinte imára, hogy Jézus tökéletes példáját követve észrevegyük a legapróbb – és talán legalantasabbnak tűnő – szolgálati lehetőségeket is, hiszen „a szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki őt küldte.” (Jn 13:16) Az Úr Jézus le tudott hajolni, hogy megmossa a tanítványok (köztük Júdás!) lábait, akkor miért van az, hogy az én büszkeségem és önzésem sokszor a szolgálat útjába áll? Megítélt az ige, és jó volt újra Isten elé jönni alázattal és bűnbánattal, abban a hitben, hogy formálni és tanítani fog még ezen a téren is.

A délelőtt másik fő mozzanata az előadás volt, Rosemary Barrett testvérnő részéről. Angol vendégelőadónk érdekes témával állt elénk: zsidó esküvői szokásokról és a Bárány menyegzőjéről beszélt. Még ha eleinte furcsának tűnhetett is a kettő közötti összefüggés, ahogy pontról pontra haladt az előadás, összeállt a kép, és megláthattuk, milyen csodálatosan tükrözi egyik a másikat. Az alapige a kánai menyegző története volt (Jn  2:1-12), ebből és más forrásokból megtudhattuk, hogy milyen volt egy korabeli zsidó menyegző. Minden úgy indult, hogy a vőlegény édesapja menyasszonyt választott a fiának, és üzleti szerződéshez hasonlóan a fiatalok is egyfajta szerződést kötöttek, amelyet egy pohár borral pecsételtek meg. Ezután vette kezdetét az igazán érdekes időszak, hiszen a vőlegény és a menyasszony az esküvő napjáig alig találkoztak, külön-külön viszont mindketten készülődni kezdtek a nagy napra és az azt követő közös életükre. Amíg a fiú otthont épített jövendőbeli családjának, addig a leány a menyasszonyi ruhájával és egyéb teendőkkel volt elfoglalva. Ebben az időszakban ismét a vőlegény apja vette át a főszerepet, ő nyilvánította késznek az új otthont, és ő döntötte el, hogy mikor tarthatják meg az esküvőt. Ha végre-valahára ez a nap is elérkezett, a vőlegény barátaival együtt elindult a lányos házhoz, ott aztán kezdetét vette az ünneplés –ami néha akár egy hétig is eltarthatott (nem csoda, ha Kánában elfogyott a bor...). 

Mindezeket hallva már sejthettük, hogy hogyan alkalmazhatjuk ezeket a hívő életünkre, hiszen minket is eljegyzett az Atya az ő Fiának, a mi mennyei Vőlegényünknek. A „szerződést” drága vér pecsételte meg,  erre emlékezünk az Úrvacsorában, alkalomról alkalomra. Amíg eljön a várva-várt menyegző napja, addig Jézus helyet készít nekünk, hogy örökre ott legyünk, ahol Ő van; a gyülekezet-menyasszony is készül: felöltözik „tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei.” (Jel 19:8) Végül eljön a nap, amikor az Atya ismét elküldi a Fiát, hogy magához vegye az elkészült menyasszonyt.

Várjuk azt a napot, amikor „örök öröm lesz fejü(n)-kön” (Ézsaiás 35:10), és jó volt ennek az előízét megérezni ezen az alkalmon is, Isten jelenlétében, közösségben egymással. Minden áldásért, meglepetésért és bátorításért legyen Istené a dicsőség!

Péter Abigail, Magyarlóna