Társunk a szenvedésben

„Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened” (Ézs 41:10)

Az idő múlása, a betegségek még a tapasztalt idős embert is próbára teszik, aki egyébként lehet, hogy már sokmindent átélt   Istennel. Minden korosztály számára csodálatos a bátorítás Isten igéjéből: NE FÉLJ! Könnyű ezt mondani, gondolhatja valaki. De jön az érv: veled vagyok és én vagyok Istened. Az Isten, aki nem hagy el, aki nem mond le rólad, és aki minden helyzetet áldássá tud formálni. Ezeket a gondolatokat figyelembe véve hadd álljon itt egy bátorító bizonyságtétel egy olyan ember szívéből, aki nemcsak hirdette, de átélte ezt az igei üzenetet. [János Csaba]

Isten akaratából 1954-ben születtem Nagyváradon. A nagyváradi román baptista imaházba kezdtem el járni fiatal koromban, amikor még Oláh Liviu lelkipásztor testvér szolgált. Református családban nőtem fel, azonban, ahogy teltek az évek, éreztem a szívemben, hogy valami több után vágyódom. Igazából ezért kezdtem el járni a román imaházba többedmagammal, ahol az Úr drága Szava szólt hozzám, és átadtam a szívemet Neki. A döntésemet bemerítésben is meg akartam pecsételni, így 1974-ben Zeffer Antal lelkipásztor merített be a száldobágyi baptista gyülekezetben. Ifjú éveimben néhány kedves testvéremmel együtt missziózni jártunk a környező gyülekezetekbe és örömmel, ugyanakkor teljes alázattal elmondhatom, hogy égett a szívünk a mi drága Megváltónkért. 1978-ban Isten végtelen szeretete folytán egy kedves segítőtárssal ajándékozott meg. Két fiúgyermeket kaptunk a mi drága Atyánktól. 1983-ban Koltóra költöztünk különböző okok miatt, és rá egy évre megbíztak a gyülekezet vezetésével, amelyet szeretettel végeztem. Természetesen akkor még nem is sejtettem, hogy milyen megpróbáltatás éri az életemet.

NE FÉLJ! Annak idején a Nagybányai Főnix kohászatában dolgoztam. 1993-as év egyik reggelén bementem dolgozni, úgy, mint minden reggel az előtt, de aznap az életemet meghatározó esemény történt velem. A lift kezelése volt a feladatom a gyárban. Akkor reggel a lift kötele elszakadt és néhány társunkkal együtt lezuhantunk a mélybe. Nekem medencetörésem lett, és az L1-es csigolyám eltört. A nagybányai orvosok lemondtak rólam, készítve a feleségemet a legrosszabbra. Isten kegyelme folytán azonban Budapestre kerültem, ahol nagy szeretettel és hozzáértéssel kezeltek több héten át. Életben maradtam, de a balesetem következtében deréktól lefele lebénultam. Igazából jó két hónap után kezdtem ráeszmélni arra, mi is történt velem. Emlékszem, hogy miközben a betegágyon feküdtem a korházban, és láttam, ahogy járókerettel közlekednek a betegek, a szívemben Istennek ezt mondtam: „Uram, engedd meg kérlek, hogy legalább így tudjak járni én is.” Egy év után vissza kellett menjek újból Budapestre, ahol a rehabilitációm hosszú folyamata kezdődött el.

MERT ÉN VELED VAGYOK. Isten meghallgatta a hozzá szállt kérésemet. Annyira megerősödtem, hogy elkezdtem járókával járni, persze csak nagy erőfeszítések árán. Később az Úr tolókicsit is rendelt, amely megkönnyítette a mindennapi közlekedésem.

NE CSÜGGEDJ! Kérdések voltak a szívemben, hogy miért engedte ezt meg Isten az életemben, hiszen szerettem és szeretem őt. Ő azonban lecsendesített, és segített abban, hogy meg tudjam köszönni még a balesetet is. Mike Béla lelkipásztor testvért  és a többi testvért is felhasználta az Úr abban, hogy újból rendszeresen eljuthassak az imaházba. A testvérek sokat vigasztaltak és erősítettek, hol személyesen, hol telefonon keresztül. Később azt is megértettem, hogy az Úr azért engedte meg ezt a „töviset” az életemben, hogy el ne bizakodjak.
Hogyan is szolgálhat egy ilyen ember az Úrnak? Úgy gondoltam, hogy a gyülekezetvezetői szolgálattól visszavonulok, de a gyülekezet kérte, hogy ezt ne tegyem meg. Segítségükről biztosítottak, a bizottsági alkalmakat készek voltak, nálam itthon megtartani.

MERT ÉN VAGYOK A TE ISTENED. Mindemellett így is nagyon nehéz elvégeznem a gyülekezeti szolgálatomat. Meg vannak a gyengeségeim, fogyatékosságaim. Harcolnom kell néha a kisebbségi érzés ellen, amelyen keresztül az ördög azt súgja a fülembe, hogy alkalmatlan, és teher vagyok. Igen, tudom, hogy vannak bölcsebbek, erősebbek nálamnál. Nem is kívánok teher lenni senki számára. Mivel a balesetem következtében az idegszálam is sérült bizonyos fokon, ezért az emlékezéssel is sokszor bajom van. Mindezek mellett azonban, azzal is szolgálok Uramnak, hogy meglátogatok betegeket. Ilyenkor tudok a legjobban bizonyságot tenni a Megváltómról. Látva az állapotomat, újból és újból felteszik a kérdést, hogy miért hiszek én Istenben? Ha Istent szerettem, akkor miért engedte ezt meg Isten az életemben? Ezen kérdésekre felelve alkalmam van bizonyságot tennem arról a drága kegyelemről, amelyet a balesetem óta is nap, mint nap átélek. Valamint arról a szeretetről, amit naponta tapasztalok részéről.  

Azokat, akik hozzám hasonló helyzetben vannak, arra bátorítom, hogy ne csüggedjenek el, hanem adjanak hálát, a hitért, nézzenek fel Krisztusra, adjanak hálát az életért, az erőért, a családért, a testvérekért. Ne csüggedjenek el, és ne hozzanak szégyent panaszkodásukkal az Úrra. Igyekezzenek jó példát mutatni az embereknek azzal, hogy ilyen megpróbált helyzetben is, lehet Istenhez hűséges maradni. Tanulom, hogy megelégedett legyek és ne sokat foglalkozzam a helyzetemmel hisz a Megváltom is példát hagyott a kereszten. Csak Isten segítségével lehet ezt megtenni!

Halász Jenő, Koltó