RMBGySz*

Új ének

2Sám 22, 23

Isten dicsőítése kiemelt fontosságú a Bibliában, és központi szerepet játszik a keresztyén ember életében, és a gyülekezetben. Johann Sebastian Bach mondta: „Minden zene lényege és célja Isten dicsőítése és a lélek felüdülése kellene, hogy legyen, és nem más. Amikor erről elfeledkezünk, akkor nincs is igazi zene, hanem csak ördögi hangzavar.” Ezért írta oda darabjai elejére: „J. J.” („Jesus Juva”), azaz: „Jézus segíts!”, a végére pedig: „S. D. G.” (Soli Deo Gloria), vagyis: „Egyedül Istené a dicsőség!” 

A metodista hagyomány szerint Charles Wesley első énekét mindössze három nappal a megtérése után írta. Ez a himnusz („Istennek dicsőség, magasztalás és szeretet adassék örökkön örökké…”) 17 szakaszos, és gyönyörű bizonyságtétel az életében történt változásról. Aztán az évek során még 6500 evan- géliumi éneket írt. Egyes emberek ugyanis énekek vagy költemények írásával tudják legjobban kifejezni az Isten iránti dicséretüket, míg mások éneklés, zene, jótékonysági szolgálat, adakozás, kreatív munka által igyekeznek kinyilvánítani az Úr felé a hálájukat, tiszteletüket. 

Amikor a dicsőítésre, vagyis Isten dicséretére gondolunk, önkéntelenül is a zene és az éneklés jut eszünkbe. Ez a dicsőítés egyik legkedveltebb és legkifejezőbb módja. A Szentírásban is találunk történeteket arról, hogy az Isten iránti hála és öröm feltörő érzését éneklés vagy tánc által juttatták kifejezésre az emberek. Ugyanakkor tudjuk, hogy a dicsőítésnek sok más formája is van, ami imádságban, adakozásban, lelki szolgálatban, a viselkedésünkben, és az egész életmódunkban mutatkozik meg. Nagyon fontos, hogy ezeket ne válasszuk el egymástól, és a dicsőítést ne szűkítsük le egyetlen megnyilvánulási formára. A Biblia szerint minden cselekedetünknek – még az evésünknek és az ivásunknak is – Isten dicsőségére kell történnie (1Kor 10:31). A dicsőítésünk tartalma fontosabb, mint a formája. Dávid győzelmi éneke tanít, hogy miért és miként dicsérjük az Urat. A fenti igében Dávid visszapillant, és áldja Istent a múltban átélt szabadulásért, illetve a csodálatos megtapasztalásokért, dicséri őt a jelen kiváltságaiért, és magasztalja a jövőre vonatkozó ígéretekért. Kövessük mi is ezt a mintát, hogy a dicséretünk teljes és Istenhez méltó legyen, hiszen ő „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13:8)!

Dicsérd szabadításáért és nagy tetteiért! 

A 22. rész első verse megjegyzi, hogy Dávid akkor szerezte ezt az éneket, amikor az Úr kimentette ellenségei, és Saul kezéből. Dávid üldöztetéseiről és bujdosása nehéz éveiről viszonylag sokat olvashatunk. De királlyá válását követően sem volt nyugodt élete, mert rengeteget kellett harcolnia a filiszteusokkal. Ez a 18. Zsoltár szövegével nagyjából megegyező dicsőítő ének tulajdonképpen a filiszteusokon aratott győzelmeiről írt krónika és a vitézek felsorolása közé ékelődik be. Dávid nem mulasztotta el egyetlen szabadulás vagy imameghallgatás után sem a hálaadást Istennek, bár voltak olyan időszakok az életében, amikor összességükben tekintett vissza ezekre, és így áldotta az Urat.

A nehéz helyzetekben átélt csodák és a halálos veszedelemből való szabadulások megerősítették Istenbe vetett bizalmát, ezért érezte úgy, hogy az Úr biztos kőszikla számára, amely nem változik, nem inog meg. Erős vár, amelynek oltalmában menedéket, biztonságot talál. A múltbeli tapasztalatok a mi esetünkben is meghatározzák hitünket és az Úrral való kapcsolatunkat, ezek pedig befolyásolják dicsőítésünket. De nemcsak az élményeink hatnak a dicsőítésünkre, hanem Isten dicsőítésének módja visszahat a hitünkre és a vele való kapcsolatunkra. Aztán a hálaadást és a magasztalást követően újraértékeljük a tapasztalatainkat, amelyek most már teljesen más színben tűnnek fel előttünk. Így sokat tanulhatunk az élményeinkből, amelyek eközben magasabb szintre emelkednek: az isteni csoda természetfeletti magasságába. Dávid kijelenti, hogy az ő szabadító Istene „dicséretre méltó” (4. v.), és nagyra értékeli, hogy Isten meghallotta a nyomorúságból hozzá intézett kiáltását (7. v.). Azok az emberek, akiknek az élete ugyanúgy veszélyben forog, mint a Dávidé, különösen nagyra tudják értékelni Isten szabadítását, mivel érzik, hogy az Úr további élettel ajándékozta meg őket.

Dicsérd igazságáért és megtartó kegyelméért! 

Miután Dávid felleltározta a múltat, fokozatosan a jelenre fordította a figyelmét. Tulajdonképpen jelen nem létezik múlt nélkül, mivel ami most van, az a korábbi események és tapasztalatok terméke. A múlt és a jelen annyira összefonódik, hogy nem is lehet elválasztani őket egymástól. Mindenki magával hordozza a múltját, annak minden egyes kellemes és kellemetlen átélésével.

A Dávid éneke itt szinte dicsekvésbe fordul, és úgy tűnik, mintha elbizakodna, hiszen Isten segítségét saját érdemének tulajdonítja. De a hangsúly továbbra is az Úr tulajdonságain van, akit méltányos Istenként mutat be. Dávid ugyanis nagyon vigyázott az Úr útjaira, és ez összefüggött az átélt csodákkal, valamint az Istennel kialakított kapcsolatával. Figyelmeztessen ez naponként minket arra, hogy Isten vigyáz ránk, de nekünk is vigyáznunk kell az ő igéjére.

A tiszta, erkölcsös élet összefügg a dicséretünkkel. Ez a valódi dicsőítés egy fontos feltétele. Isten nem vállal közösséget a hamissággal, a bűnös életmóddal. Nem áldja meg azt, és nem fogad el tisztátalan szívből vagy szájból fakadó dicséretet. Dávidnak a jelenre vonatkozó dicsérete kifejezésre jut abban is, hogy elmondja, ki neki Isten, milyennek érzi őt jelenleg. Ilyen kifejezéseket használ: mécses, pajzs, menedék – mindezek a biztonság és a megmaradás érzését erősítik. „Biztossá tetted lépteimet, nem inognak bokáim” (37. v.). Isten megismerése és megtapasztalása egyre közelebb visz hozzá, és arra ösztönöz, hogy egyre inkább dicsérjük őt. Ha pedig dicsőítjük, még bensőségesebben megismerjük őt, és egyre szorosabb kapcsolatba kerülünk vele.

Dicsérd  ígéreteiért és a jövőben várható áldásaiért!

Dávid utolsó szavai kissé elkülönülnek a korábbi zsoltárének stílusától. A 22. részben megfogalmazott költemény valószínűleg korábban született, a filiszteus háborúk elcsitulása után. Mindenesetre Dávid utolsó gondolataival és végső erejével is Istent dicsőíti. Bár az élete végén jár, és a negyvenévi uralkodás után már igen idős (1Kir 1:1), dicsőítése nemcsak a múltból táplálkozik, hanem reménységgel tekint a jövőbe. Isten ígérete a múltban hangzott el, de nem maradt ígéret szintjén, hanem az idők folyamán kibontakozott, sőt egyre erősödött, és Dávid hittel várta annak jövőbeni megvalósulását.

Ha az Isten iránti hálánk és magasztalásunk csak a múlt áldásaira korlátozódik, részleges marad. A legnagyobb ígéretek és csodák a jövőben fognak beteljesedni. Az ószövetség idején a legnagyobb ígéret abban állt, hogy Isten áldását adja a benne bízók utódaira. Nekünk, újszövetségi embereknek sokkal nagyobb ígéretünk van a jövőre nézve, hiszen örök élet vár ránk. A hit magába foglalja azt is, hogy valóságként fogjuk fel a jövőben várható áldásokat, és hálás szívvel dicsőítjük értük az Urat.

Új hozzászólás

Nem vagyok robot!
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.