Gyermekeink védelme korunkveszélyeivel szemben

I. Az első számú veszély: a technológia

Roppant nehéz ma lépést tartani a technológiai fejlődéssel, jó példák erre a „nagy nyelvi modellek” (LLM-ek), amelyek alapján a mesterséges intelligencia működik. S az a kihívás felénk, szülők és pedagógusok felé, hogy ne csak megfigyelői legyünk ennek a jelenségnek, hanem értői is. Lássuk meg, hogy honnan ered, merre halad, és hogy ez önmagában nem egy kárhozatos dolog. Ugyanis a technológiát nagyon jól lehet használni jó dolgokra, ugyanakkor pusztító is lehet.

A technológia az ember kultúrmandátumának a része. Azt mondta Isten, amikor megteremtette az embert: „hajtsátok uralmatok alá a földet”, „műveljétek és őrizzétek a kertet”. Most a technológia lett ennek a parancsnak a része. A technológia tág értelemben arról szól, hogy a világban levő elemeket újrarendezzük. A zenészek a hangokat, a digitális szektor a szilíciumrészecskéket. Mikrocsipet alkot belőle, szoftvert tölt fel rá, és alkot vele. A biológusok és a vegyészek gyógyszert alkotnak. És ha helyesen van használva, minden technológiai vívmány a kulturális küldetést, az uralkodásra való felszólítást valósítja meg. Sőt, Isten kegyelme az, hogy a technológia vívmányaival a bűn romboló hatását is vissza lehet szorítani. Mekkora áldás az, amikor egy elterjedt és nehezen gyógyítható betegségre gyógymódot fedeznek fel! Vagy amikor digitális eszközökkel megoldanak olyan kérdéseket, amelyek sokáig fejtörést okoztak a bűn miatt romlott világban.

Ugyanakkor a technológia magában rejti a Bábel-szindrómát: amikor visszaélünk azzal, amin uralkodunk, és autonómiára törekszünk általa Istennel szemben. Úgy gondoljuk, hogy kis istenekké válunk, függetlenedni akarunk, énközpontúak leszünk, azt hisszük, hogy minden értünk van, és nem azért, hogy sáfárkodjunk, szolgáljunk vele. Amikor a gyermeknek odaadod az okostelefont, világképet közvetítesz vele. Azzal, ahogy használod, ahogy önkéntelenül bemutatod, hogyan élsz vele, a gyermeknek világképet, teológiai képet is átadsz. Tehát nemcsak technológia van, teológia is van mögötte. Milyen világképet adsz át a gyermeknek, amikor a technológiával szembesíted? És milyen veszélyeket rejt a technológia? Hát mindenekelőtt egy mesterséges valóságot hoz létre, és a gyermekek, felnőttek ebbe lépnek be.

A teljesség igénye nélkül három nagy veszélyterületet azonosíthatunk a technológiával kapcsolatosan. Az első az, amit Manfred Spitzer digitális demenciának nevezett el. Ez egyféle neurológiai erózió, amit főleg a képernyős kütyük okoznak felnőttekben és gyerekekben, utóbbiaknál súlyosabb következményekkel. Az emberi agy olyan, mint egy mikroprocesszor, amely önmagát huzalozza és konfigurálja. A gyerekek esetében ez az „önhuzalozás”, önkonfigurálás sokkal képlékenyebb, mint a felnőtteknél. Ez arról szól, hogy amivel táplálod az agyadat, arra fog alkalmazkodni, ráállni, hogy azt maximálisan kihasználja. Mivel a digitális technológia főképp felszínes, gyors információközlésre van optimalizálva, csak rövid, „lényeges” tartalmakat nyújt, hogy hamar túljuss rajta. Ez azt eredményezi, hogy a gyerekekben a mély megfigyelés és elmélyülés képessége háttérbe szorul. Ha a Biblia értelmezéséről beszélünk, elengedhetetlen a mélyolvasás, az elcsendesedés, az odafigyelés. A statisztikák szerint négy perc az átlag, ameddig valaki figyelni tud anélkül, hogy megnézné, hogy kapott-e e-mailt, üzenetet. Nem tudunk figyelni. A gyermekek még kevésbé. És ez nem segíti az információ rögzítését. Az agyunk úgy működik, hogy amikor új információt kapunk, a meglévőhöz asszociálja, igazítja. Amikor csak felszínes ismeretekre teszel szert, akkor egy kognitív zaj keletkezik az agyban, nem kerülnek helyükre az információk. Nem segíti ez a nyelvi készségeket, az érzelmek kifejezését, a beszédben megnyilvánuló önkifejezést sem.

Egy másik jelenség: a legtöbb számítógépes játékban ugyanolyan technikát alkalmaznak, mint a szerencsejátékokban, vannak úgynevezett „loot box”-ok, vagy zsákmánydobozok. Ez azt a mintát rögzíti az agyban, amit a szerencsejáték is: kíváncsivá tesz arra, hogy mi van ott, és ha megszereztem, akkor még egyet keresek, hátha még többet nyerek. És most képzeljük el, hogy a gyermek agyában ezek a minták rögzülnek. Ne csodálkozzunk tehát, ha a gyermekek felnőve szerencsejátékfüggők vagy egyéb függők lesznek. A mostani felnőttek esetében talán mindez nem olyan kritikus, mert gyermekkorukban megtanulhatták, hogyan kell valamire figyelni. De amikor a mostani gyerek nem tanulja meg azt, hogy valamire nagyon jól odafigyeljen az elején, akkor hogy várhatod el tőle ezt később? Egy másik statisztika szerint a mostani gyermekgeneráció talán az első, amióta mérik ezt, amikor az IQ-szint csökkent a korábbihoz képest. Most, amikor információáradat van, mindent meg lehetne tanulni, mindenről lehetne olvasni, a gyerekek mégsem intelligensebbek. Ez azért van, mert a kultúrmandátumot a Bábel-szindróma megfertőzte. Azt, amit Isten azért adott, hogy uralkodásra, sáfárságra használjunk, eltorzítottuk. De ez nemcsak a technológiával van így.

A harmadik veszély az identitás- és közösségi válság. A szociális hálók elterjedése ellenére azt látjuk a digitális térben, hogy egyre több a magányos ember. Ha valaki telefont néz, legtöbbször nem szólítjuk meg. Belépünk a munkahelyi épületben a liftbe, s ha valakinek fülhallgató van a fülén vagy a telefonját nézi, és visszanéz, amikor belépünk, akkor biccentünk, de nem beszélünk egymással. Mert ez egy pajzs: azt is üzeni, hogy ne szóljatok hozzám, egy másik világban vagyok, azokkal beszélek, akik ott vannak. Még kocogás közben is fülhallgatónk van. Mindez elszigetelődést eredményez.

De nemcsak erről van szó, hanem van egy, az Édenkertbe visszavezethető félelme is az embernek: hogy valamiről lemarad. Azt mondta a kígyó Évának: „ha nem eszel abból a gyümölcsből, lemaradsz” – angolul FOMO („fear of missing out). Állandóan rajta kell lenni az eseményeken, a híreken, nehogy valamiről lemaradjak, valami történjen, és én túl későn tudjam meg.

Mi ilyenkor egy tanító vagy szülő feladata? Mit tehet, hogy ezt ellensúlyozza? A gyermekek, akik képernyőn nőnek fel, nagyon lemaradtak például a testbeszéd megtanulásában. A képernyő nem közöl testbeszédet. A gyermek nem tudja megtanulni, leolvasni a nonverbális részét a kommunikációnak, megérteni, hogy most haragszanak rá, vagy örülnek, vagy most csendben kellene lenni. Pedagógusokként, szülőkként fektessünk hangsúlyt erre! Nézzünk a szemükbe, amikor beszélünk vele, hogy ezt a nonverbális részét építsük! A technológia ezt is eltorzítja.

Aztán van még egy veszély, az úgynevezett tiltott gyümölcs logikája. A technológia célja mindig az, hogy megkönnyítse a hozzáférést valamihez. S ahhoz, hogy ezt elérje, leegyszerűsíti az elérési utat, és ez így jó. Igen ám, de ha a cél bűnös, akkor azt is közelebb hozza. A mindenféle görgető algoritmusok, reel-ek, TikTok-videók, amelyeknek soha nincs végük, felerősítik azt az érzést, hogy még mindig van valami, amit meg kellene néznem … de soha sincs vége. A Facebook-oldalon soha nem tudsz eleget görgetni ahhoz, hogy a végére érj. Nincs ilyen. És azért, hogy a figyelmet megragadják – gazdasági érdekekből kifolyólag –, a szociális oldalak hajlanak a szélsőséges tartalmak előtérben részesítéséhez. Az általánosra már nem vagyunk kíváncsiak. Ha nem szenzáció, nem megdöbbentő, akkor nem foglalkozunk vele. De mi történik, amikor állandóan megdöbbentő, szélsőséges tartalmak jelentik a normát?

Mi a megoldás ezekkel a veszélyekkel szemben? – tevődik fel a kérdés. Semmiképpen nem a tiltás, sokkal inkább a korlátozás, és az, ha megtanítod a gyermeket felelősségteljesen használni a technikát. És ez kortól, gyermektől, helyzettől függ. A felelősségteljességet kell megpróbálni átadni. Azt kell megtanulnia a gyermeknek, hogy ne elszenvedője legyen a technológiának, hanem ura, ahogy azt eredetileg Isten elképzelte. A technológia legyen Isten országa építésének az eszköze. De hogyan?

Tanítsuk a gyermekeket lassú olvasásra. Vegyék a kezükbe a papíralapú szöveget, és úgy olvassanak, ha lehet. Ahol ezt lehet alkalmazni, alkalmazni kell. Meg kell tanulni lassan és elmélyülten olvasni. A második: hangsúlyozzuk a testi jelenlétet. Nekünk szülőknek a gyülekezet ne digitális tér legyen. Ne arról szóljon az istentisztelet, hogy bekapcsolok egy közvetítést. Hangsúlyozzuk, hogy ott kell lenni testileg, fizikailag. Aztán építsünk be a nevelésbe természetes ellenpontokat, mint a fizikai mozgás, a közös éneklés, a szerepjátékok, a fizikai élmények. Tehát minél több nem digitális tapasztalatot, mert abból van elég. Legyen minél több autentikus, fizikai tapasztalat.

Legyünk példák abban, hogyan kell kritikusan értelmezni a médiát. Mi magunk is váljunk kritikusokká, és tanítsuk meg őket is erre. A nevelés fő célja, hogy a gyermek bölcs legyen, tudjon különbséget tenni jó és rossz között, és ezt úgy tudod megtanítani neki, ha te magad is ezt gyakorlod. És amikor a gyermek megfelelő értelmi szintre jut, és egy-egy tartalmat meg lehet vele beszélni, akkor tegyük ezt: „Értelmezzük együtt. Gyere, megtanítalak, nézd meg, ez most rossz volt, és ezért volt rossz, és így ismered fel a rosszat. Ez jó, ez egy jó minta.” Meg kell tanulnia, hogy a jó és a rossz között különbséget kell tenni. Ősapánk és ősanyánk meg akarta ismerni a jót és a rosszat is, s azóta nekünk is meg kell tanulnunk különbséget tenni a kettő között.

És – nem utolsósorban – legyünk hitelesek! Ha mi nem tudunk ellenállni a képernyőnek, ne várjuk el, hogy a gyermek ellenálljon! Ha azt látja, hogy a tanító vagy a szülő is állandóan azt nézi, és nem tud elbeszélgetni, leülni vele, akkor ő is azt a mintát fogja követni.

II. Más veszélyek

Nemcsak a technológia jelent veszélyt a gyermekekre napjainkban, ez csak felerősít más veszélyeket, például a kortárs befolyást. Erről azt mondja Pál apostol: „a jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság” (1Kor 15:33). És ez a gyermekek esetében még hangsúlyosabb, ugyanis az egyik legmeghatározóbb jellemformáló környezete a gyermekeknek a kortársaik, a velük együtt töltött idő. Elrettentő példa erre Roboám király, aki a kortársakra hallgatott, és ez a birodalmába került.

Hol volt régebben a kortárs befolyás? Az iskolaudvaron, a játszótéren, az osztályban. A gyermek hazament, a kortárs befolyás minimalizálódott, mert otthon nagyszülői és szülői befolyás volt. Manapság a digitális világ felerősíti a kortárs befolyást. A gyermek hazamegy az iskolaudvarról, és folytatja a kortársakkal eltöltött időt az online játékban vagy csevegésben, akár 24 órán keresztül is. Egy másik probléma az, hogy sokszor úgy tűnik, a felnőtteket meghaladja a technológia. Ezért a hangjuk még jelentéktelenebb lesz, mert a gyermek arra hallgat, ami az ő szempontjából releváns. És végül: a kortársak általában a lázadást testesítik meg. És a technológia mit ígér? Korlátlan szabadságot, felszabadulást. A kortársak hatására jellembeli torzulások is történhetnek. Ha csak a kortársak befolyása éri a gyermekeket, lehetetlen, hogy ne alakuljon ki az ún. intellektuális gőg: „mi tudunk mindent, nekünk ne mondjon meg senki semmit”. És így nő fel egy nemzedék. Hiányzik a belső csend, mert állandóan zajban vannak. Ez pedig megágyaz a szorongásnak, a felszínes életnek. Nem a digitális világ teremti meg az egyedüllétet, de felerősíti azt. Emiatt a szorongás ideje lesz ez, amikor a tekintély súlytalanná válik.

A 24 órás online jelenlét a megszégyenítést, az ún. shaming-et is állandó jelenséggé teszi. Mindig ki van téve a gyermek annak, hogy megszégyenítik. És ezt soha nem lehet lemosni róla. A YouTube-klip, a TikTok-videó megmaradt. Ez óriási teher a gyermeknek, és soha nem szabadul tőle. Ott van a párnája mellett a telefon, a megszégyenítés bizonyítéka, és ez elkíséri.

Mit tehetnek a pedagógusok és a felnőttek? Először is hangsúlyozni kell a szerető felnőtt befolyását. Mindenképpen egy hiteles felnőtt környezetet kell teremteni. Ahol bőségszemlélet van, és stabilak a felnőttek, ott a gyermekek is stabilabbak lesznek. Ahol a hiányszemlélet van, a felnőttek bizonytalanok magukban és abban, amit képviselnek, ott a gyermek is menekül. És hova fog menekülni? Ebbe a torz világba, ebbe a mesterséges világba. Nagyon sokszor mi felnőttek úgy gondoljuk, hogy ha eleget aggódunk, akkor megoldottuk a problémát. Beszélünk róla, hogy mennyi veszély van, hátha ez megoldja… de nem oldja meg. Ébernek kell lennünk! A legtöbb veszélyt, kárt ugyanis nem idegenek okozzák a gyermekeknek, hanem az ismerősök, a közelállók. Járjunk nyitott szemmel, vegyük észre, kik azok, akik sérülékenyebbek, mert fogyatékuk van valamiben fizikailag, szellemileg vagy érzelmileg. Őket még inkább ki fogják kezdeni az online térben. Őszintének kell lennünk a gyerme-kek felé. Nem kell eltussolnunk a veszélyeket, hanem a gyermek szintjéhez mérten tudtára kell adni, hogy veszélyes a világ. Ha elküldjük őket, és nem mondjuk el, milyen veszélyek leselkednek rájuk, akkor nem vagyunk őszinték.

És a gyülekezet vagy az a kisebb közösség, ahol a gyermek van, ne az ítélkező közösség legyen, hanem az, amelyik segít feldolgozni azt, amikor valaki elbukik. Tehát a gyermekek azt lássák, hogy itt nem tökéletesnek kell lenni olyan értelemben, hogy ha félreléptél, ki vagy rúgva, hanem egy olyan hely a család, olyan hely a gyülekezeti közösség vagy az osztályközösség, ahol ezeket fel lehet dolgozni, meg lehet bocsátani, bocsánatot lehet kérni értük, és helyre lehet állítani a dolgokat.

Végül szükség van pásztorló, mentoráló jelenlétre, szükséges proaktívnak lenni, építkezni, befektetni, kapcsolatot építeni, nemcsak irányítani, kontrollálni. A szakértők szerint a szerető felnőtt vonzóvá teheti a hitet és a jellemet a like-ok helyett. Ezen kívül lelki táplálékot ad. Szükség van a szerető felnőttre, aki nemet is mond, aki identitást formál Krisztusban. Ne hagyjuk őket magukra, hiszen egy digitális dzsungelben vannak. Ne gondoljuk azt, hogy ők fognak ösvényt taposni ott. El kell mennünk velük, és nekünk kell az ösvényt taposni.

A kortárs befolyáson túl van egy kulturális hatás is, amely a látszatot az esszencia, a lényeg elé helyezi, az azonnali kielégülést pedig a kitartó munka elé. Az olyan kitartó munka elé, amely a maga rendjén szintén túlozhat, és átmehet munkaalkoholizmusba. És van egy olyan is ma, hogy túlzott pozitivizmus: mindenre képesek vagyunk, csak akarnunk kell. „Menj és tanulj, és te leszel a következő Nobel-díjas. Csak akarnod kell. Azért nem lettél az, mert nem akartad eléggé.” Ha ezt adagoljuk a gyermekeknek, ne csodálkozzunk, hogy ha nem lesz belőle Nobel-díjas vagy olimpikon, akkor úgy gondolja, hogy kudarcot vallott. És ez egy csomó szorongásnak alapoz meg. Van egy bibliai világkép, amely lassan erodálódik. A bibliai világkép erózióját a saját igazunk illúziója is felerősíti. Azt mondjuk: légy önmagad, éld meg saját magadat, a te igazságodat. Az egyén érzése abszolút, az igazság relatív, alárendelt. Ez identitáskrízishez vezet, mert nincs egy abszolút referenciapont, amihez viszonyuljunk, és céltalanságot eredményez!

Aztán van a világban egy torz gyermekközpontúság. Ezzel kapcsolatban kérdezhetnénk, hogy van az, hogy a gyermek abszolút védelmet élvez, ugyanakkor az anyaméhben egyáltalán nem védi a társadalom. Ha már megszületett, akkor persze ő lesz a világ közepe, minden hozzá igazodik. Ezért a tekintély, az empátia és a türelem hiányossá válik. Elmarad a konfliktuskezelés, mert a gyermekkel nincs konfliktus. Tehát nem kérünk bocsánatot, türelmetlenek lehetünk, nincs szükség békéltetésre, elengedésre. Ez oda vezet, hogy a szülő feláldozza a tekintélyét a szolgáló lelkületért. Tehát a szülő azért van, hogy kielégítse a gyermek igényeit, a gyermekért létezik, akárcsak a tanár vagy az iskola. Persze, a gyermek fontos, de ez a fontosság eltorzult. Ahogy a Bírák könyvében mondja, hogy „egy másik nemzedék támadt, amely nem ismerte az Urat, sem azokat a tetteket, amelyeket véghezvitt Izraelért” (Bír 2:10). Egy olyan nemzedék támad, aki nem ismer, csak önmagát ismeri.

A kor „más veszélyei” címszó alatt beszélhetünk a technológiáról, mint ritmusrombolóról: a technológia hatásaként a gyermekek alvása rosszabb lesz. A mai gyermekek programja igen zsúfolt, plusz óráik is vannak, és gyakran későn kerülnek haza, és otthon sem töltenek minőségi időt a családdal, mert mindenki fáradt. Nem pihenünk, nem pihennek meg.

Beszéltünk tehát a bibliai világkép eróziójáról. De mivel lehet ezt ellensúlyozni?

Egy ellensúly lehet a szolgálat kultúrájának a megteremtése. Ennek része a jellemépítés, a missziói attitűd és a generációs együttműködés. A jellemépítésnél fontos a konfliktuskezelés megtanítása és a bibliai tekintélykultúra elültetése a gyermekekben. Korábbi generációknál a konfliktuskezelés legtöbb esetben magától megtörtént, a gyermekek elrendezték maguk között, ma már ezt meg kell tanítani nekik. Szintén a jellemépítés része a bibliai tekintélykultúra visszaállítása. Ez nem a zsarnoki tekintély, hanem a szerető, „királyi” tekintély. Ez megteremti azt a környezetet, ahol a gyermek kivirágozhat. Mint kertész, aki nemcsak felássa a földet, hanem a vadhajtásokat is visszametszi. Isten tekintélyt kölcsönzött nekünk, felnőtteknek, amivel jól kell élnünk.

A szolgálat kultúrájának megteremtésében fontos a missziói attitűd elsajátítása. Ne csak önmagukért végezzük a programokat, hanem a tevékenységünk mögött legyen ott a mások felé végzett szolgálat! Ki kell lépni a saját világunkból. Védjük a gyermekeket, és jól tesszünk. De sokszor annyira védjük őket, hogy nem szembesülnek a valósággal. Mikor fog látni szegénységet, vagy olyan beteg embert, aki nem fog meggyógyulni? Vagy csak a legújabb pláza fényeit és márványlapjait látja? Lehet olyan tevékenységeket szervezni, amelyek ezt a szembesülést célozzák meg.

És végül, a szolgálat kultúrája megteremtésének a legjobb módszere a generációk közti együttműködés. Amikor magam mellé veszem a gyermeket, és megmutatom neki, hogy kell csinálni a dolgokat. Ebben a folyamatban a gyermek azt is láthatja, hogy mi hogyan dolgozzuk fel a kudarcot, és hogyan próbáljuk meg újra.

Végül beszéljünk az ember természetéről! Miért tudja a technológia, a kortárs befolyás vagy a kulturális hatás megfogni a gyermekeket? Azért, mert van egy belső probléma, forrás: a szív. „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet” (Péld 4:23). A gyermekek test és lélek, Isten képmása és élő lélek (1Móz 1:27; 2:7). A nevelés célja, hogy ezt a képmást kibontsuk, ne hagyjuk elburjánzani, hanem visszametsszük és terelgessük. Azt mondja a Példabeszédek könyve, hogy „a gyermek szívéhez hozzátartozik az ostobaság” (Péld 22:15). Nem a butaság, hanem az éretlenség. Nem képes dönteni, meg kell tanulnia. Ez a szülő és a pedagógus szerepe, hogy ezt az ostobaságot kinevelje belőle, és érettséggel helyettesítse. Jézus szerint „az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok” (Mk 7:21). S a gyermekek szívéből is. A mai világi felfogás szerint a gyermek semleges, a felnőtt rontja el. A Biblia nem ezt mondja. Nem kárhoztatja a gyermeket, de a valóságot sem hallgatja el: esendő, ha magára hagyod, baj lesz belőle. Akkor mit tegyen a pedagógus, a szülő? Hát őrizze a szívet! A gyermeknek ugyanúgy szüksége van Jézus érintésére, mint a sántáknak, a vakoknak, a szülőknek, a pedagógusoknak. Minket hív Isten arra, hogy odavigyük, odaengedjük a gyermekeket hozzá (Mt 19:13–15).

Borzási Dávid, Brassó

A cikk a 2026 januárjában, Kolozsváron megtartott

VISz-konferencia főelőadásának átirata