Ők elestek, majd az ország is elveszett

Földijeinkre emlékezünk, két kiváló fiatalemberre. Pásztor Albert és Bugyi József száz éve, ilyentájt, az olasz fronton vesztette életét. A „Baptisták az első világháborúban” c. kötet 1918-as fejezete tette közzé rövid nekrológjukat, valamint a korabeli híradásokat a Piave-menti harcokról.  

■ Pásztor Albert (23, Nagyzomlin és Esztár, Bihar vármegye): nagyon szerethetett olvasni, édesanyját arra kérte, hogy a Békehírnököt küldje el majd a harctérre. Eleste után, amikor a szülők kézhez kapták fiknak csekély holmiját, „azok között zsebbiblia és Békehírnök-lapok voltak, vérrel befutva”.

■ Bugyi József (21, Nagyvárad és Váradfenes): „Korán – 15 évesen – átadta szívét Megváltójának,” – írta róla a gyászhíradás. „Feltűnően jámboran és szeretetteljesen viselkedett mindenkivel szemben. Megnyerő jellemvonásával valóságos mintaképe volt az ifjúságnak”. 

Katonáskodásukat mindketten a szegedi hidász ezredben kezdték, Albert 1915-ben, József 1916 októberében, majdaz orosz frontra kerültek. Albertet 1917. augusztus 14-én elfogták az oroszok. Hét és fél hónap után, a bolsevik forradalom következtében, ’18. március 28-án szabadult, és hazajött szüleihez Esztár községbe. Józsefet csupán pár hónapos kiképzéssel, „1917 elején vitték el az oroszok elleni harcba; onnan kimerülve visszahozták kórházba, ahol két hónapig ápolták; majd ismét harctérre vitték különböző helyekre”. 

Mikor kerültek ki az olasz frontra?

Pásztor Albertről pontosan tudjuk, hogy az egy hónapos szabadság után, „május 4-én az olasz harctérre ment”. Bugyi József nekrológjában ez áll: „Legutóbb 1918-ban az olaszok elleni küzdelemben harcolt”. Vajon küzdött ott már korábban is? Mert az, hogy „különböző helyek”-en harcolt, jelenthette a 11. isonzói-csatát, 1917 augusztusában, vagy részt vehetett a 12-dikben, október végén, november elején. És a caporettói áttöréssel eljuthatott ő is a Piave felső folyásáig – ahol december 2-án megállt a front. Ilyenképpen együtt várhatta a tél múlását egy Somogyi Imre nevű fiatal hadnaggyal. „Hajh, hol késik a megváltó tavasz?” – sóhajtott fel a későbbi Emericus Holdsugár a „Piavén” c. versében... Az észak-olasz folyót kissé olyannak képzelem, mint a mi Oltunkat: félútig az Alpok magas vonulatai közt kanyarog dél-nyugatnak, kilépve a síkságra dél-keletnek fordul, majd beleömlik az Adriai-tengerbe. Ott, a Piave-könyökben, a folyó bal partján, a Montello magaslattal szemben állomásoztak a magyar ezredek: „Szőlőlugasok, fügefák között / Az éji szellő lágyan fújdogál, / Acélsisakos, bús magyar bakák / Zaklatott lelke fájón sírdogál... / Hosszú vonalban fekszünk hallgatagon, / Fejünk felett a fehér tejút áll, / A víz tükrére ezüstpírként / Szerteszórja a sápadt holdsugár.”

Ütközet egy hétig

A 2. offenzíva a Piavénál 1918. június 15-e hajnalán indult. Az osztrák-magyar seregek „már az első napon tízezer foglyot ejtettek. Három nap után a foglyok száma harmincezer lett, a zsákmányolt ágyúké pedig 120” – írta első híradásában a Békehírnök, említve azt is, hogy „az időjárás nem volt kedvező, mert majdnem mindig sok eső hullott, a Piave folyó megáradt, s néhány helyen elsodorta az átkelésre használt hídszerekezeteket.” A lap kövekező száma már a gyászos fordulatról tudósít: „A helyzet megváltozott, mert a megáradt Piavén nem lehetett utánpótlásokat eszközölni, s így a mi seregeink kénytelenek voltak visszavonulni és az elfoglalt területek nagy részét átengedni. Mind a támadás, mind a visszavonulás veszteségeket okozott, ami a miniszterelnök kijelentése szerint sebesültekben és halottakban körülbelül százezreket tett ki.” 

Földijeink elestek

Bugyi József az offenzíva előtti napon, június 14-én sebesült meg – úgy tűnik, baleset következtében, még az előkészületi, csendes napon: „Állítólag gázmérgezést is kapott. Így azután Horvátország Gödin nevű városába került, de gyógyulást nem nyerhetett, és már július 13-án nemes lelke eltávozott a szenvedő test börtönéből.” Pásztor Albertet a rohamcsapatba sorolták; jól megtermett, erős testalkatú fiú lehetett. Öt napon át harcolt hősiesen, de a hatodikon „egy szörnyű tusa közben megölték”. Talán egy, vagy legfeljebb két napot, ha megérhetett volna még, mert június 23-ra a mieink mind visszavonultak a folyó innenső oldalára.

Elveszett az ország is

Albert és József életben maradt bajtársai őszig kitartottak. Október 24-én az olaszok kezdeményezték a támadást a Piavénál, amit „a szétzilált haderő már nem tudott, de egy része nem is akart visszaverni. Közöttük erdélyi magyar ezredek is fellázadtak: haza akartak térni saját, veszélybe került hazájuk védelmére” – írja a Nagy Háború c. blog. És a tragikus végkifejletet ekként summázza: „A fegyverszüneti bizottságot még az uralkodó küldte ki tárgyalni az olaszokkal, de 1918. november 3-án, amikor aláírták a fegyverszüneti egyezményt, az Osztrák-Magyar Monarchia már nem létezett.”

Szilágyi László