„Ránk jött az ostor” – avagy a Nagy Háború

„Jaj, de végig vágott / Mirajtunk az ostor! / Várostól, megyéstől / Egész országostól / Megvert szörnyen minket, / A földre terített, / Lelkünkön, testünkön, / De megsebesített!” – Csopják Attila: Ránk jött az ostor c. versének indítása.

Meglepett, először olvasván, hogy verselt is. A Békehírnök hozta, 1919 legelején. Az előző esztendőben készülhetett. És benne sűrítve a háború okozta sok-sok seb, fájdalom. Használta már korábban is az „ostor” kifejezést: „A békéről felhangzanak itt-ott szavak, de valami komoly és biztos jel nem mutatkozik” – írta valamikor 1918 nyarán, hozzátéve: „Úgy látszik, hogy a népeknek és nemzeteknek még szenvedni kell ama ostor alatt, amelyet Istentől való eltávolodásuk folytán magukra hoztak.”

Harcmező

Ezen rovatcím alatt írt a lap mindenik számába. Mennyire várhatták olvasói ama rendszeres és alapos tájékoztatásokat! „A németek a franciaországi harctéren nagy támadásba mentek át... Itáliában az olaszok intéztek nagy támadást a mi seregeink ellen, de visszaverettek, és hat rohamuk hiúsult meg...” – a ’18-as tavaszutón-nyárelőn még a központi hatalmak sikereiről szóltak a hírei. Nagyjából a nyár derekától ez megváltozott: „A franciák ellentámadásba kezdtek, és a németeket visszaszorították... A mi seregeink kénytelenek voltak visszavonulni és az elfoglalt területek nagy részét átengedni...” Az antant csapatok – amerikai segítséggel – fokozatosan fölénybe kerültek. A német és osztrák-magyar hadseregnek pedig mind inkább hátrálnia kellett. A legfőbb parancsnokaik már a fegyverletétel és békekötés módjait keresték. Úgyhogy az októberi lapban, összefoglalóját ezzel a szinte látnoki jóslattal zárta: „A béke nincs messze már, de mikor meglesz, bizonyos, hogy nem olyan állapotokat hoz létre, aminőkre sokan 3-4 év előtt gondoltak.”

Békemező

A monarchia falai abban a hónapban kezdtek leomlani. Október első felében ún. nemzeti tanácsok alakultak, önrendelkezési jogokat követelve. (IV. Károly, előremenekülve, október 16-án szövetségi állammá nyilvánította Ausztriát.) Nálunk október 30-án alakult meg a nemzeti tanács – közölte Csopják Attila –, és a következő napon a népkormány, vagyis olyan minisztérium, mely fel lett oldva a királyi hűségeskü alól. Megjegyezte még, hogy „mindez nagyobb zavargások és vérontás nélkül ment végbe”, utalva ilyenképpen az ún. őszirózsás forradalomra. És itt használta újból az ostor jelölő szót: „A háború ostor volt, és ez lecsapott Európa népeire. Meg is látszik hatalmas ütése. Birodalmak hullottak szét, trónok omlottak össze. Több helyen kikiáltották a köztársaságot.”

A Harcmező rovat vagy kilencvenszer jelentkezett. Ezen közlése már a Békemező felcímet viselte, azzal a megjegyezéssel, hogy „a teljes béke ugyan még nem jött meg, de útjának egyengetése folyamatban van”.

Békekövetségben

A béke egyengetése ügyében, most száz éve, 1918. december 6-án, protestáns egyházi küldöttség indult Hollandiába: kilenc református, egy evangélikus, két unitárius, két baptista, és hat idegen nyelveket beszélő tanár. A baptistákat Csopják Attila, a baptista egyház alelnöke, a Békehírnök társszerkesztője és Scheffer Reinhold, a budapesti Wesselényi utcai német gyülekezet hitszónoka, a Délkelet-Európai Baptista Szövetség elnöke képviselte. A delegációt azon cél vezérelte, „hogy a háború folytán beállott, és Magyarországra nehezedő terhet enyhítsék, ... és a képviselt ügyet megismertessék nemcsak holland, hanem más országbeli diplomáciai körökkel is.” Az ott készült emlékiratokat eljutatták Wilson amerikai elnöknek és Lloyd George brit miniszterelnöknek, aki szintén baptista volt.

Jól eső érzés fog el, mindahányszor újraolvasom a derűs hangvételű, terjedelmes tudósítást, mindamellett, hogy a békekövetek talán csekélyke ereménnyel jártak. Reánk, erdélyi és partiumbeli baptistákra, a cikkíró igen nagy részvéttel emlékezett, akiket „az a veszély fenyegeti, hogy a keleti román állam-egyház rendelkezése, esetleg zsarnoksága alá kerülnek”.

Elhallgattak a források

De szeretnénk még többet olvasni, magunkról. Legelőbb a székelyföldi atyafiakról, hogy idegen csapatok jelentek meg újból tájaikon, már november végén. (Korábban, a ’16-os augusztusi román betöréskor Ilonka Mihály Homoródszentmártonból hosszú levelet írt a Békehírnöknek.) Aztán valamit ha tudnánk – a száz évvel ezelőtti december kapcsán –, talán a kolozsvári gyülekezet karácsonyáról is, mivelhogy ünnep szombatján a városnak a győztesek seregét kellett fogadnia... Úgy tűnik tehát, hogy ami oly nehéz lehetett az alkalmi tudósítóknak, a szerkesztőben a költőnek – ha másképp is, de – sikerült: „Jaj, de végig vágott / Mirajtunk az ostor! /.../  Lelkünkön, testünkön, / De megsebesített!”

Az utitársakról

Zágoni Jenő: Baptisták az első világháborúban; Marosi Nagy Lajos: Csopják Attila, a modern pátriárka; Almási Mihály: Ezredfordulók; Romsics Ignác: Magyarország története, valamint: Erdély elvesztése; Lucian Boia: Miért más Románia? Köszönettel gondolok a szerzőkre és műveikre. A Nagy Háborúra való emlékezés éveiben igen kedves útitársak mindahányan.

Szilágyi László