Hitünk igazságainak osztályozása

Ige: Róm 13:8–14 és 14:1–6

Kiváltság a bibliai hitigazságok osztályozásának kérdésével foglalkozni, de felvetődik a kérdés, miként végezhetjük el minél célravezetőbben ezt a csoportosítást? Ismerős számunkra az egészségügyben használt triázs kifejezés. Ez a beérkező betegek osztályozását jelenti, ugyanis nem egyformán sürgős az eljárás akkor, ha valakinek a tyúkszeme fáj, vagy ha a nyaka véres.

20 évvel ezelőtt jelent meg a teológiai triázs fogalma, ami azt jelenti, hogy a teológia is osztályoz, csoportosít alapelveket elsődleges, másodlagos, harmadlagos, vagy éppen negyedleges kategóriába. Mi most három kategóriába soroljuk ezeket. Gondolatmenetünk alátámasztására a Bibliában is megtalálhatjuk az egyes igazságok osztályozását. A törvény különbséget tesz a szándékosan, kitervelten elkövetett bűnök és a véletlenül, tévedésből elkövetett vétségek között. Következésképp ezek büntetése is más: egyiket súlyosabban bünteti a törvény, mint a másikat. Olykor elhangzik a gyülekezetben, hogy „nincs kis bűn vagy nagy bűn”, s bár elsőre megkérdőjelezzük ezt az állítást, – mert a bűn zsoldja egyformán a halál, legyen szó kis, vagy nagy bűnről –, az Újszövetség alapján nem mondhatjuk, hogy nincs különbség a bűnök közt (Mt 10; Mt 11). A kiváltsággal együtt nő a felelősség is. Ugyanez látjuk a Jn 19:11-ben: „Nagyobb bűne van annak, aki engem a te kezedbe adott, te náladnál”. A Mt 22:34-40-ben olvasunk arról, amikor odament valaki az Úr Jézushoz és megkérdezte, hogy: „Mester, melyik a legnagyobb parancsolat a törvényben?” Erre mit mondott Jézus? Hogy „mindegyik egyforma”? Nem, hanem egyetértett a kérdezővel, hogy valóban van egy legnagyobb parancsolat. Ha tehát Jézus Krisztus szerint van első és második legfontosabb parancsolat, továbbmehetünk, és feltehetjük a kérdést, hogy vajon melyik lehetett volna a harmadik vagy a negyedik parancsolat…?!

Nos, érdekes megfigyelni, hogy amikor Jézus Krisztus elmondta, melyik az első és második parancsolat, egyiket sem a tízparancsolatból vette, hanem az 5Móz 6:5-ből, illetve a 3Móz 19:18-ból. Ez kissé relativizálja a tízparancsolatot, mert míg a tízparancsolat benne van ebben a kettőben, ettől a kettőtől függ az egész törvény, beleértve a tízparancsolatot is.

Azt is tudjuk, hogy a törvény előírta a szombat megtartását, de ezzel egyidőben azt is elrendelte, hogy a fiúgyermeket a nyolcadik napon körül kell metélni. Mi történik azonban, ha a nyolcadik nap szombatra esik? A zsidók is észrevették, hogy nem lehet egyszerre megtartani a szombatot és a körülmetélés törvényét, ha a nyolcadik nap szombatra esik. Jézus Krisztus maga is elismeri a Jn 7:22-23-ban, hogy a fiúgyermek körülmetélhető nyolcadnapon, ha az szombatra esik. Mert a körülmetélés törvénye fontosabb, mint a szombat törvénye.

A Biblia tehát kategorizálja a hitigazságokat. Nem azt mondjuk ezzel, hogy egyik fontos, a másik pedig nem, hanem azt, hogy vannak fontosabbak és kevésbé fontosak. Pál a korintusiaknak írt első levelében azt mondja: „Azt adtam előtökbe néktek, főképpen, amit én is úgy vettem, hogy Jézus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint, és eltemettetett, és hogy feltámadott a harmadnap az írások szerint, és megjelent” (15:3-4). Amit tehát ebben a két versben mond, azt „főképpen” érti, rangsorolja.

Arról is beszél a levélben, hogy ha valaki nem házas, akkor nősüljön-e meg vagy sem, menjen-e férjhez, vagy sem. Elmondja a saját véleményét, de hozzáteszi, hogy „nem vétkezik, ha férjhez megy”. Ez tehát vélemény kérdése. Van tehát az egész Bibliában valami, ami a summája, lényege az egésznek, s ami Jézus halálával és feltámadásával kapcsolatos.

A Róm 13-14 beszél a törvényről, amely azt mondja, hogy „szeresd felebarátodat!” Ez mindenkire nézve, mindenütt, mindig érvényes, mert törvény. De ezzel egyidőben a 14. rész úgy kezdődik, hogy: „A hitben erőtlent fogadjátok be, nem ítélgetve vélekedéseit”. Tehát a hitben erőtlennek vannak vélekedései, van véleménye, és a véleményével együtt be kell fogadnunk, nem ítélgetve őt. Azonban senki sem mondhatja, hogy „az én véleményem márpedig az, hogy én lophatok, miközben a te véleményed az, hogy nem lophatsz. Te paráználkodsz, én lophatok …” A törvény nem tesz kivételt: érvényes mindenkire, mindig, mindenütt. A vélemény kérdése azonban más. Ebből kiindulva szeretnénk az olvasó elé tárni három kategóriát azzal kapcsolatban, hogyan csoportosíthatjuk a bibliai hitigazságokat.

Az első kategóriába tartozó hitigazságok az üdvösséget érintő kérdések. Ezek olyannyira fontosak, hogy ha ezekben nem tudunk egyetérteni, akkor nemcsak hogy nem férünk meg egy vallásfelekezetben, hanem az ezzel egyet nem értőket nem is tekintjük keresztyénnek, hívőnek. Ezek közé tartozhatnak az evangéliumi hitelveket tagadó liberális teológusok, vagy a megtérés nélkül élő, kulturális, névleges keresztyének, akik nem születtek újjá. Mik tartoznak ezekhez az üdvösséget érintő kérdésekhez?

■ Ide tartozik az, hogy mit hiszünk Bibliáról. Hisszük, hogy az ihletett, abszolút tekintéllyel bír, szükséges az üdvösség útjának megismeréséhez, elégséges az üdvösség és Isten megismeréséhez, és érthető arra nézve, hogy hogyan üdvözülhetünk.

■ Hogyan tekinthetnénk hívőnek azt, aki Istent illetően nem vallja a Szentháromságot, hogy egy Isten létezik három személyben – Atya, Fiú, Szentlélek – és mindegyik személy teljesen Isten? Isten egy, az Atya nem a Fiú, a Fiú nem az Atya, de mindegyik teljesen Isten. Mi hisszük, hogy Isten független, személyes, transzcendens és egyszerre immanens, Ő a teremtő, a megváltó, szerető Isten.

■ A teremtésről hisszük, hogy ennek a világnak Isten a teremtője, hogy Ádámot és Évát a saját képmására teremtette, az elsőt a föld porából, utóbbit pedig az első oldalbordájából, és az egész emberiség tőlük származik.

■ Hisszük azt is, hogy az ember által jött a bűn a világba, és lett ez a világ átkozottá. Eredetileg minden jó volt.

■ Jézus Krisztus személyét illetően valljuk, hogy személyében egy, de a természete kettős: egy isteni természet és egy emberi természet. Ő Isten öröktől fogva, és ember a megtestesülése óta. Ami a munkáját illeti, Jézus Krisztusnak van egy engesztelő munkája a kereszten a bűneinkért, és van a feltámadása dicsőségben, meg az uralkodásunkért.

■ Ami az üdvözülés és megigazulás útját illeti, az egyedül kegyelemből, hit által történik. Ez az elsődleges kategóriába tartozik, és arról szól, hogy hogyan üdvözülünk.

■ Hisszük, hogy minden Isten dicsőségére van, és ez a legvégső cél. A mi üdvözülésünk, bűnbocsánatunk, örök életünk is cél, de a legvégső cél Isten dicsősége mindezekben.

■ Van egy reménységünk, hogy Jézus visszajön dicsőségben, hatalommal, láthatóan, és feltámadnak a halottak, lesz ítélet, és lesz új ég és új föld, valamint lesz kárhozat.

■ Hisszük, hogy az evangélium jó hír arról, amit Isten tett, és ezt a Bibliában mondja el Isten nekünk. Ezért, mivel Isten két lépésben állítja helyre ezt a világot számunkra, – most lelkileg, bűnbocsánat útján, később pedig, amikor az egész eget meg földet újjáteremti az újjáteremtés útján – mi nem hiszünk a jóléti evangéliumban. Azt hamisnak, tévesnek tartjuk. Isten nem ígért nekünk e földön sem gazdagságot, sem egészséget, bár, természetesen, megadhatja bármelyiket, ahogy Ő kinek-kinek jónak látja.

■ János első levelében három fő téma van kidomborítva: ki az, aki cselekszi az igazságot, aki engedelmes az igazságnak; ki az, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, testben megjelent Messiás, és ki az, aki szereti az atyjafiát. Aki ezeket cselekszi, az újjászületett, Istentől született ember, ezt mindhárommal kapcsolatban kijelenti az ige. Aki viszont ezeket nem hiszi és nem cselekszi, az nem Istentől született ember.

Ezen a területeken tehát nem alkudhatunk meg mondván, hogy a Biblia félig ihletett, félig nem. Van, aki azt mondja: „elhiszem, hogy a Biblia az üdvösségre nézve nekünk ad eligazítást, de amikor beszél a világról meg a bolygókról, a napról, holdról, a keletkezésről, akkor ezeket nem hiszem el, hogy Isten teremtette volna”. Ezekért a hitigazságokért készeknek kell lennünk bármit vállalni – akár az életünket is kockáztatni –, mert számunkra ezek fontosabbak, mint a saját életünk. Ezek a hitigazságok megosztottságot eredményeznek hívők és nem hívők között: aki hisz bennük, hívőnek tartjuk, aki nem, azt nem tekintjük annak.

Nézzük meg most a második kategóriát! Az ebbe tartozó hitigazságok a felekezeteket érintő kérdések. Ha ezekben a kérdésekben nem tudunk egyetérteni, a földön nem tartozunk egy közösséghez, egy felekezethez. Az első kategóriába tartozó hitigazságokban azonban, ha egyetértünk bennük – például abban, hogy az üdvösség hit által lehetséges, csak Krisztusban és kegyelemből, valamint, hogy a Biblia tekintélye számunkra meghatározó –, akkor elmondhatjuk, hogy hívő emberek vagyunk. A második kategóriába tartozó hitigazságokban való különbségek miatt azonban földi közösségben nem feltétlenül vagyunk együtt. A mennyországban majd minden tisztázódik, de ezen a világon még külön utakon járunk. Ezért létezik olyan sok vallásfelekezet: pünkösdiek, karizmatikusok, reformátusok, testvérgyülekezetek, baptisták – ahová mi is tartozunk –, és így tovább. De miben különböznek ezek a felekezetek? Néhány válasz.

■ A gyülekezetvezetés kérdése. Egyesek szerint egy püspök kormányozza az egyházat, tehát van a közösségek felett egy személy – pl. az episzkopális egyházban a püspök, vagy a katolikus egyházban a pápa –, és amit ő mond, mindenki számára érvényes.

■ Mások úgy vélik, hogy a gyülekezetet a presbiteriánus egyházkormányzás kell jellemezze, amikor egy presbiteri zsinat, szinódus döntései irányítják a gyülekezetet. Viszont a helyi gyülekezetek a fenti esetek egyikében sem szólnak bele közvetlenül a döntésekbe, még ha delegálnak is tagokat a szinódusba.

■ A harmadik forma, amelyet mi is vallunk, a kongregacionalista gyülekezetvezetés. Ebben – bár egyes kongregacionalista egyházaknál nincs elöljáró – mi úgy hisszük, hogy a gyülekezetben vannak elöljárók: pásztorok, presbiterek és bizottsági tagok, akik a gyülekezet jóváhagyásával végzik a munkájukat.

Nálunk tehát a gyülekezet is részt vesz a döntéshozatalban. Nem arról van szó, amikor kis jelentőségű ügyekben kell dönteni, hanem arról, hogy kit választunk meg lelkipásztornak, kit fogadunk be tagként bemerítés vagy költözés útján, illetve kit kell megfegyelmezni – ezekben a gyülekezet együtt dönt. A vezetők, az elöljárók javaslatot tesznek, a gyülekezet pedig jóváhagyja. Ennek alapját az ApCsel 6-ban találjuk, ahol az apostolok felvetették, mi lenne helyes, és a gyülekezetből választottak ki hét embert, akiket aztán felavattak. Az ApCsel 15-ben először a gyülekezet fogadta Pált és Barnabást, majd az apostolok és a vének külön tárgyalták meg az ügyüket. Nagy vita támadt ugyan, de végül egyetértésre jutottak. A testvériség és a gyülekezet jóváhagyása is szerepet kapott, ami tetszett a Szentléleknek is.

Felmerül a gyülekezeti tisztségek kérdése is: hány tisztség van az egyházban? Szerintünk presbiter és diakónus, és a presbiterek közül néhányan teljes idejű szolgálatot végeznek, őket nevezzük pásztoroknak. Más felekezetek több tisztséget gyakorolnak.

Vegyük a keresztség kérdését. Mi annak a módja? Leöntés, meghintés vagy bemerítés? És ki az alany? Egy csecsemő, aki nem vallja a hitét – mivel nem képes rá –, vagy egy hitvalló, aki megértette a hitet, és szíve szerint önkéntesen, szabadon tesz vallást? A kettőt nem gyakorolhatjuk egyszerre: azok lehetnek gyülekezeti tagok, akik személyes hitvallás alapján csatlakoztak, miután Jézus Krisztus nevében alámerítkeztek.

Aztán ott van az úrvacsora kérdése. Mit jelent a kenyér és a bor? Az Úr testi, fizikai jelenlétét a kenyérben és a borban? A katolikusok szerint a jegyek átlényegülnek, a lutheránusok szerint nem változnak át, de Krisztus valóságosan jelen van bennük és körülöttük. Mi úgy tartjuk, hogy ez jelképes megnyilvánulás: amikor megtörjük a kenyeret, az Krisztus haláláról beszél, a pohárban lévő bor pedig az Ő kiontott véréről. Ha hittel vesszük magunkhoz – és ez a kulcs –, akkor épülünk a kegyelemben. Máskülönben a kenyér kenyér marad, a bor pedig bor. Az is kérdés, hogy bárki úrvacsorázhat-e? Mi azt valljuk, hogy aki hit által vallást tett, bemerítés által megerősítette ezt a hitvallását, és tagja egy hitvalló evangéliumi közösségnek, az járulhat az Úr asztalához.

A nők szerepének kérdésében is van különbség: egalitáriusok vagyunk-e vagy komplementáriusok? Mi elhatárolódunk azoktól, akik azt mondják, hogy a nők nemcsak egyenértékűek és egyformán Isten képmására teremtettek, hanem a szerepükben is egyenlők, azaz nincs olyan, hogy a férj feje a feleségének, mindegyik felveheti bármelyik funkciót a családban, így a gyülekezetben sincs különbség: a nő is lehet pásztor, tanító vagy elöljáró. Mi úgy hisszük, hogy személyiségében a férfi és a nő egyenlő és egyenértékű, Isten képmására teremtve, de a gyülekezeti tisztséget – a tanítást, vezetést, pásztorlást – Isten kizárólag egyes férfiakra bízta. Ezt nevezzük komplementárius megközelítésnek. Ez nem azt jelenti, hogy a nő alsóbbrendű, hanem azt, hogy Isten megkülönböztette a szerepeket. Mivel a családot illetően azt valljuk, hogy a férj feje a feleségének, a nő a gyülekezetben sem taníthatja a fejét, azaz a férjét. Más a helyzet, ha nem gyülekezeti alkalomról van szó: konferenciákon, ifjúsági alkalmakon, gyermektanításban a nők szabadon szolgálhatnak és kifejthetik véleményüket. De a gyülekezeti istentiszteleten a tanítás, a döntéshozatal és a vezetés a férfiak feladata.

Megvizsgálhatjuk a karizmák kérdését is. Működik-e ma is minden karizma úgy, ahogy régen, vagy egyesek megszűntek? Mi úgy tartjuk, hogy az apostoli tisztség és karizma megszűnt. Ha az apostolokkal együtt járt ez, s ha az alapokat érintette az újszövetségi próféták csoportjával együtt, akkor ezek az alapot jelentik, nem az épületet. Véleményünk szerint sem az apostoli, sem a prófétai tisztség nem folytatódik. A nyelveken szólás kérdésében is megkülönböztetünk helyzeteket: egyesek szerint harmincan vagy háromszázan egyszerre, akár magyarázó nélkül is szólhatnak nyelveken. Mások – akárcsak mi – az 1Kor 14 alapján azt valljuk, hogy maximum ketten-hárman, sorban, magyarázóval szólhatnak nyelveken. A jelek és csodák az apostolság jelei voltak (2Kor 12:12). Isten ma is tesz csodát. Imádkozunk, gyógyításáért, de ezeket nem úgy tekintjük, mint emberek által véghez vitt karizmatikus ajándékot, amellyel valaki jeleket és csodákat visz véghez. Imádkozunk, hogy Isten gyógyítson és érintse meg a betegeket, mert egyedül Ő tesz csodát. Senki más nem tett jeleket és csodákat az Újszövetségben az apostolokon, valamint Istvánon és Fülöpön kívül.

Miután ezekben különbözünk, felmerül a kérdés: hogyan álljunk az ökumenikus mozgalomhoz? Alkalomadtán megjelenünk olyan eseményeken, ahol más felekezetek is jelen vannak, mert szeretnénk az evangéliumot hirdetni és terjeszteni. Viszont ez nem jelenti azt, hogy akik az elsődleges hitelvekben különböznek tőlünk, azokat testvéreknek tekintjük. Vannak ugyanis lelkészek, akik nem hiszik a Biblia igazságát, vagy Jézus feltámadását. Mi nem vagyunk tagjai sem az ökumenikus mozgalomnak, sem az Egyházak Világtanácsának. Persze, találkozhatunk más felekezetűekkel, és ilyenkor gyakorlati kérdések merülnek fel. Mi van, ha a másik helybeli egyház lelkésze nő, és nálunk lesz a közös alkalom? Felkérjük-e a szószéken való szónoklatra? Nem tehetjük. Megkérhetjük, hogy röviden köszöntse a gyülekezetet, de a prédikálást bízzuk másra, még akkor is ha a vendég teológiát végzett református, vagy evangélikus lelkésznő.

Tovább lépve: hogy álljunk az adventista felekezethez, amely szerint a vasárnapot ünneplők felveszik a fenevad bélyegét. Ők úgy hiszik, hogy Jézusnak bűnös természete volt, még akkor is, ha nem követett el bűnt. Ellen White próféciáit és könyveit a Biblia mellett az igazság állandó, irányadó és autoritatív forrásának tekintik. Nem hisznek az újjászületésben, és hiszik, hogy ez a föld megmarad, nem lesz új ég és új föld. Tagadják a poklot, és szerintük a kivizsgáló ítélet már 1844 óta folyik, sőt, Jézus már visszajött másodszorra.

Mi van akkor, ha házasságkötés történik eltérő felekezetek tagjai között? Ha a házastárs népegyházból való, mi azt mondjuk: amíg nem tér meg és be nem merítkezik, nem tartunk menyegzőt számukra. Ha a mi tagunk mégis összeházasodik, fenyítékben részesül. Ha viszont a házastárs hitvalló felekezetből való – pünkösdi, testvérgyülekezet vagy más evangéliumi közösség tagja, az adventistákon kívül –, akkor elfogadjuk a házasságot.

Térjünk át a harmadik kategóriára! Ide tartoznak azok a hitigazságok, amelyek a lelkiismeretet érintik. Olyan vélemények ezek, amelyekben különbözünk ugyan más keresztyénektől és egymástól , mégis megtűrjük egymás másságát ugyanazon közösségen belül. Ezek sokszor nagyon érzékenyen érintenek bennünket, mert megvan a szubjektív meggyőződésünk felőlük, ám ezek mégsem annyira fontosak, hogy miattuk el kellene határolódnunk egymástól.

Ide tartoznak például az ételekre vonatkozó vélekedések. Csak zöldséget és gyümölcsöt ehetünk, vagy fogyaszthatunk húst is? Pál apostol a Róma 14-ben beszél erről, és lelkiismereti kérdéssé teszi. Volt rá eset, hogy egy áldott baptista testvér meg akart győzni arról, hogy helytelen dolog húst enni, mert kezdetben Ádám és Éva csak magvakat és gyümölcsöt kapott Istentől. Valóban így írja az ige, de az 1Móz 9:3-ban, Noétól kezdve Isten azt mondta: minden állatot nektek adtam, csak a vért ne egyétek meg. Istennek minden teremtett állata jó, ha hálaadással élünk vele. Még Péter apostol szerint is elfogadásra és fogyasztásra valók. Ilyen a napok megtartásának kérdése is: egyesek úgy gondolják, hogy minden nap egyforma, mások – a Róma 14 szerint valószínűleg zsidó hívők – úgy tartják, hogy egyik nap különb a másiknál, és a szombatot különbnek tartják a többinél. Ez is lelkiismereti kérdés.

Ugyanakkor a végidőkről szóló tanítás is ide tartozik. Mi lesz Izrael szerepe a végidőkben? Lesz-e harmadik templom, és ha igen, mi lesz a jelentősége? Vissza kell-e állítani a papságot és az áldozatokat? Fel kell-e építeni a templomot? Mi lesz a nagy nyomorúság kérdésével? Hogyan történik az elragadtatás: megyünk-e az Úr elé a levegőégbe, vagy Ő jön elénk az égből a levegőégig? Mi lesz a békebirodalommal: lesz-e ezeréves béke időszak ezen a földön? Vannak amillennisták, premillennisták, posztmillennisták, s mi ebből nem kovácsoltunk hitvallást. Lehet erős meggyőződésünk, de ezt nem erőszakolhatjuk rá másokra.

Továbbá ott van a teremtési napok hossza: Isten a semmiből (ex nihilo) teremtette a világot, szavával. Az embert a föld porából, az asszonyt az ember oldalbordájából hozta létre. De vajon 24 órásak voltak-e a teremtési napok, vagy hosszabbak? Milyen régi a föld? Lehet egyfajta meggyőződésed, nekem is van, de ez nem üdvösségi kérdés, hanem lelkiismereti. Hasonlóképpen a kálvinizmus és arminianizmus vitája az eleve elrendelésről. Gyülekezeteinken és Szövetségünkön belül ki-ki szabadon vallhatja meggyőződését ezzel kapcsolatosan, és meg kell tűrnünk egymás álláspontját testvérként. Ide sorolhatjuk még a nők öltözetét, a fejkendő viselését, a gyermeknevelés és fenyítés, vagy a szabadidő eltöltésének (játékok, filmek, sport, utazások), valamint az ember felépítésének problematikáját (dichotómia vagy trichotómia). Tehát a lelkiismereti kérdésekben megkülönbözhetünk, de ezek nem osztanak meg bennünket még ugyanazon közösségen vagy felekezeten belül sem.

Mindezek után azt kell mondanunk, hogy vannak központi hitigazságok, másodlagos kérdések, és lelkiismereti kérdések, amelyekben szabadságot adunk egymásnak. Nem könnyű ezeket kategorizálni. Gavin Ortlund például négy kategóriát említ egyik könyvében. Nem pontosan úgy nevezi meg ezeket, ahogy mi tettük ebben a cikkben, de hasonlóan osztja fel a hitelvek kérdésköreit, azzal a különbséggel, hogy egy negyedik kategóriát is meghatároz: azokat a kérdéseket, amelyekben neki sincs személyes meggyőződése.

Tegyük az első helyre az első dolgot! A Biblia Isten igéje. A világot Ő alkotta. Mi az Ő képmására lettünk teremtve, de eltorzultunk. Jézus Krisztus testet öltött, hogy bennünket megváltson és üdvözítsen – ez csak általa lehetséges, csak hit által. Ezt a hitet kötelezően követi a jócselekedet és a megszentelődés, amelyek nélkül senki nem látja meg az Urat. Szeretnünk kell egymást, és evangelizálnunk kell, mert máskülönben az emberek elvesznek, elkárhoznak. Csak egy út van, egy ajtó, és ezen az egy ajtón keresztül arra az egy útra mindenkit rá akarunk vezetni – szeretettel és meggyőződéssel. Nekünk nagyon fontos a misszió, ugyanúgy, ahogy másoknak. Ahogy Pál apostol mondta: „Ezeket azért cselekszem, hogy részes társa legyek az evangéliumnak” (1Kor 9:23). Tegyük az első helyre az elsőt – ez mindennél fontosabb, erre fókuszáljunk!

A másodlagos kérdések is fontosak, annyira, hogy hitelő-deink készek voltak meghalni például a hitvalló bemerítésért. De tegyük a harmadik helyre a harmadikat! Nagy a kísértés, hogy harmadlagos vagy másodlagos kérdések miatt annyira eltávolodjunk egymástól, hogy közünk se legyen egymáshoz, miközben az elsődleges jelentőségű különbségek fölött szemet hunyunk. Nem, testvéreim – nem tolerancia, nem pluralizmus, nem inkluzivizmus kell!

Nekünk jól kell látnunk a megkülönböztetést, azt, hogy mit hova tegyünk. Ehhez bölcsesség szükséges és kegyelem, s a mást vallókat megmentő vagy atyafiúi szeretettel kell kezelnünk. Így, Isten segítségével több lesz az épülés és kevesebb a helytelen okok miatti szakadás. Ha pedig kell, akkor szakadjunk is, ha ez az alapvető hitelvek megvallása miatt történik. Isten adjon ehhez látást, bölcsességet és kegyelmet, hogy ezt tudjuk felvállalni tiszta szívvel, az igére hagyatkozva!

Dr. Borzási Pál

– A cikk a 2025-ös missziókerületi konferenciákon elhangzott előadás rövidített változata