Kiszámíthatatlan

Egy februári történet 1931-ből…

Erzsébet vendégeket vár. A tágas lakószobában rend és csend. A középre helyezett, nagy asztalnál ketten ülnek hároméves kisfiával. Tekintetével simogatja a gyerek arcát, de sűrűn az ablak felé is réved. Fel- feláll, miután a láncos falióra elütötte a hármat, és kémleli az utcát hosszában, hogy jönnek-e vajon a komaasszonyok. Megbeszélték ugyanis a templomozás végén, hogy délután nála gyűlnek össze. A hiábavaló várakozásban aztán egy egészen különös elhatározásra jut: „Gyere, készüljünk” – szól a kisfiúhoz –, „ha már nem jöttek, menjünk el azokhoz a lesajnált hívőkhöz”! És elindulnak kettesben. A keskeny utca nyugat felé tart és S-alakban kanyarog. Aztán a református templomnál kiszélesedik, irányt vált észak felé, és vezet hosszan az országútig. Néhány portányit mennek rajta csupán, és meg is érkeznek. A nádfedeles, szerény hajlék egyik szobája az imaterem. Hat nő gyűl ott össze rendszeresen, immár ötödik éve.

Erzsébet késő este találkozik férjével: Dezső szorgalmas gazda, elnyújtja a jószágok ellátását. A vasárnap délutánokat a tekepályán szokta tölteni. Ebéd után kevés pénzt kér és már indul is. Csendes, kevés beszédű, de ez a szenvedélye, a kuglizás. Falustársai sokszor neheztelnek rá, mert elnyeri a pénzüket. Az esti beszélgetésben Erzsébet viszi a szót: áradozva beszél, szinte kipirul az arca. A szomszéd községből jöttek a prédikátorok, mondja, és az egyik, olyan vezetőféle, arról beszélt, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta”. Ez neki most olyan csodálatos, „Isten szereti a világot”, és hogy ő „szeretet”. És képzeld el, folytatja, ott volt a testvérbátyám, Lajos, meg a felesége, Emma. Hát, nem egy csoda ez is, hogy a sógorod és sógornőd is eljöttek.

„Isten szeretetének célja a bűnösöket arra vezetni, hogy a szövetségi kapcsolatban megismerjék és élvezzék őt” – szól a 6. pontja a neves teológus, J.I. Packer érvelésének, amikor Isten szeretetét próbálja meg értelmezni (Megismerni Istent c. könyve). És így folytatja felvetését: „A szövetségi viszonyban álló felek egyszer s mindenkorra elkötelezik magukat egymásnak (ez történik például a házasságban)”. Majd, mint oly sokszor, idéz egy puritán tanítót is, aki szerint „Az igaz szeretet az, hogy a tőlünk telhető legjobbat tesszük annak, akit szeretünk.” És „Isten pontosan ezt teszi azokért, akiket szeret”, zárja Packer a gondolatot.

Erzsébet a nagymamám volt, az a kisfiú pedig az édesapám. Főleg a nagymama elmeséléseiből raktam így össze a történetet. Szinte most is hallom, ahogyan sorolta: „Megfogtam az apukád kezét: gyere, menjünk el azokhoz a lesajnált hívőkhöz!”. És lelkesedve emlegette annyi idő után is az ő akkori felismerését, hogy „Isten szeretet”. Azután már ott töltötte a vasárnap délutánokat, nem maradt el onnan soha. A nagyapám eleinte még vonakodott. Májusban viszont már ő is ott állt a fehérruhásokkal a Sebes-Körös partján, hogy a drága emlékű Buti István alámerítse.

Három év telik majd el, és megnyitják Szentjános főutcáján új imaházukat. Tíz év adatik még nekik, hogy immár a három fiukkal látogassák azt. ’44 tavaszán Dezső nagyapámat végül csak elviszik a háborúba, ahonnan soha nem tér már haza. Erzsébet nagymama özvegyen maradva neveli a fiúkat, viszi a szántóföldek gondját, majd pedig a kollektivizálás traumáját. A gyülekezet megfogyatkozott, de ő hűséges maradt mindvégig. Éle-tén és helyzetükön sokszor eltöprengek: utcafronton elnyúló, háromszobás új házuk volt, a falu központjában meg tornyos-veretes templom. Honnan jött mégis a készségük ahhoz a nádfedeles házikóhoz, meg a biharpüspöki paraszt-prédikátorokhoz?

Ami igazán számít, az kiszámíthatatlan: édesanyai gondoskodás, házastársi hűség, szenvedéllyel végzett munka, a felebarát iránti önzetlen tett – különben mindenik értékét veszti, mert „számító”. Eme jelzőt, hogy kiszámíthatatlan, a most formálódó korszakra használja Margaret MacMillan történész: „unpredictable” – írta január 11-én a New York Times-ban megjelent cikkében. Ha nehéz – alapokat is kiforgató – idők jöttek, a nagymama nála valami sokkal nagyobb erőbe kapaszkodott. Ez az ő igazi öröksége. És a mienk, vajon majd mi lesz? – jön elém halkan, de mind sűrűbben a kérdés.

Szilágyi László, Cleveland