2020. március 17., kedd

DÉLELŐTT | 
A Szabadítóra mutató csodák

Igehely: Mt 15:29-39; Kulcsige: 15:31 „A sokaság pedig csodálkozott, amikor látta, hogy a némák beszélnek, a nyomorékok egészségesek lesznek, a bénák járnak, a vakok pedig látnak, és dicsőítette Izráel Istenét.”

Valószínű, sokan találkoztunk már a csodahajhász kifejezéssel. Általában olyan emberekre szoktuk ezt használni, akik nagyon népszerűsítik és támogatják az összejöveteleken történő csodáknak a megnyilvánulását. Mindannyian olyanok vagyunk, hogy szeretnénk átélni csodákat, mert azt gondoljuk, hogy azok majd igazolni fogják a hitünket, vagy az Istennel való jó kapcsolatunkat. A hit csodák általi igazolásával viszont az a nagy probléma, hogy abban a pillanatban, amikor egy csoda megtapasztalásától ezt várjuk el, akkor az automatikusan már rólunk fog szólni, s nem arról, aki a csodát teszi. Minket igazol, nem a Csodatevőt. Igen, az ember alaptermészete az énközpontúság. Szereti magát igazolni minden helyzetben. Ettől meg kell szabadulnunk. A 31. versben egy igen fontos alapelvet találunk, ami a csodákhoz való hozzáállást illeti: „... és dicsőítette Izráel Istenét”.

Ma reggel próbáljunk meg két fontos kérdésre válaszolni: 1.) Miért döntött Jézus úgy, hogy csodát tesz az életünkben? 2.) Milyen célt szolgálnak a csodák?

Ferkő Attila

DÉLUTÁN | 

Fiatalon az Úr szolgálatában

Igehely: 2Móz 33:7-11; Kulcsige: 2Móz 33:11 „Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, ahogy az egyik ember beszél a másikkal. Amikor visszatért a táborba, a szolgálatára rendelt ifjú, Józsué, Nún fia nem távozott el a sátorból.”

Amikor Józsué életére gondolunk, általában azok az események jutnak eszünkbe, amelyek a honfoglalás idejében történtek. Érdekes azt olvasni, hogy még egy olyan vitéznek is, mint Józsué, valahol el kellett kezdenie a szolgálatot. Ő szolgált Mózesnek a sátorban, miközben Mózes Istennel beszélt.

Amint azt az előző estéken is láthattuk, vannak a fiatalkornak olyan jellemvonásai, amelyeket az ember hajlamos elfelejteni, amikor idősebb lesz. Sadrak, Mésak és Abednégó életében ez az „önfejűség” volt és a vakmerőség. Szembe mertek szállni Nebukadneccar határozataival. Jósiás király életében a kezdeményezés és a példamutatás volt jellemző, Józsuénál pedig a kitartást figyelhetjük meg a szolgálatban. Amikor Mózes és a többiek hazatértek a táborba, ő nem távozott el a sátorból, pedig nem lett volna köteles ottmaradni. Ő mégis azt választotta, hogy „túlórázik”, és még marad egy kicsit azon a helyen, ahol növekedni tud.

Az a gondolat foglalkoztat most, hogy én képes lennék-e túlórát vállalni az Isten szolgálatában?

Ferkő Attila

 Napi áhítat

Igehely: Gal 5:22–23; Mt 11:27–30 Kulcsige: Mt 11:29 „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.”

Az Úr Jé­zus­nak olyan el­vá­rá­sai van­nak a ta­nít­vá­nyai felé, amik az (ó)em­be­ri ter­mé­szet­tel tel­je­sen el­len­té­te­sek, sőt meg­va­ló­sí­ta­ni­uk is le­he­tet­len volna, ha nem Ő lenne a Mes­te­rük. Is­me­ri vér­mér­sék­le­tün­ket, lát­ha­tat­lan har­ca­in­kat, és tisz­tá­ban van az em­be­rek kö­zött való for­go­ló­dá­sunk min­den as­pek­tu­sá­val. Ezért be­szél a meg­ter­he­lő­dés­ről és meg­fá­ra­dás­ról, a lélek nyug­ta­lan­ko­dá­sá­ról, amik rend­sze­rint az em­be­ri kap­cso­la­tok­ban ki­ala­ku­ló egye­net­len­sé­gek, konf­lik­tus­hely­ze­tek és a saját gyen­ge­sé­günk­re való össz­pon­to­sí­tás miatt kö­vet­kez­nek be.