Igehely: 5Móz 32:7–13 Kulcsige: 5Móz 32:11 „Ahogy a sas, röptetve a fészekalját, fiókái fölött repdes, úgy vette őt kiterjesztett szárnyaira, evezőtollán hordozva őt.”
Vasárnap találkoztunk már azzal a képpel, miszerint Isten sashoz hasonlóan hordozza népét. A fenti igeversek részletesebben, képes beszédben mutatják be Isten tetteit:
Kirebbenti fészkét. Nem, nem hagyja fiókáit élethosszig a fészekben, akármennyire is biztonságos és kellemes az számunkra. Gyakran használjuk a komfortzónából való kilépés fogalmát, amely tényleg szükséges a lelki növekedéshez. A komfortzónán kívül a tanulási zónánk van: a fészekben nem tudunk növekedni, megszentelődni.
Fiókái fölött repdes. Ezt nem mindig észleljük. Vagy ha igen, akkor is inkább azt, hogy Isten olyan nagyon magasan van, mi pedig olyan nagyon egyedül lent; és még a gravitáció is ellenünk dolgozik!
Kiterjesztett szárnyára veszi. A tanulózónán kívül van a pánikzóna. De Isten nem hagy a mélyzuhanásban. Az egyensúlyát elveszítő, kifáradt fiókákat nem hagyja lezuhanni. Ő maga viszi őket biztonságos helyre.
Evező-tollán hordozza őket. Ez nem a puha fészek biztonsága, hanem Isten próbák között megtartó karja.
Prédikálj ma a lelkednek először, így: „Isten hord karjain, ne csüggedj el!”
Seres Győző
Múló hangulatú bűnbánat
Igehely: Hós 6:1–6 Kulcsige: Hós 6:4 „Mit csináljak veled, Efraim? Mit csináljak veled, Júda? Hűségetek csak olyan, mint a reggeli felhő, vagy mint a korán tűnő harmat.”
Elhangzik ez a mintaszerű megtérési nyilatkozat (1–3.v.), és utána megszólal Isten, de a válasza megdöbbentő. Mintha nem ezt várta volna, pontosabban: nem így várta volna az amúgy teológiailag tökéletes szavakat. Hol van a gond? A 4. versben fogalmazódik meg a diagnózis: „Hűségetek csak olyan, mint a reggeli felhő, vagy mint a korán tűnő harmat.”
Mintha azt mondaná: Én ezt a mondatot már sokszor hallottam. Hallottam a múlt héten is, vasárnap, amikor itt voltatok, de jött a hétfő, kedd, szerda…, és nem követte az imákat életváltozás. A szó, buzdítás jó, lelkesítő, megtérésre hívó, csak egy valami hiányzik belőle: nemcsak azért vannak sebek, mert Isten megsebzett, hanem azért vannak sebek, mert vétkeztem, vétkeztünk. A 7. verstől Isten kezdi sorolni azt, amit a nép kihagyott. Az áldozatok sem pótolják az Istennel való kapcsolatot. Egyébként áldozni éppen a bűnök miatt kellett.
Alaptalan a megújulásra várni, amíg nem mondtuk ki szívből – és nem rutinból – a saját bűnünket: „Mea maxima culpa!” – Az én igen nagy bűnöm! Terhelt a számlám. Nincs miből fizetnem. Uram, könyörülj rajtam!
Seres Győző
