Igehely: ApCsel 15:36–41 Kulcsige: ApCsel 15:39 „Emiatt meghasonlás támadt közöttük, és ezért különváltak egymástól: Barnabás magával vitte Márkot, és elhajózott Ciprusra.”
Pál apostol második missziós útja, csakúgy, mint az első és a harmadik is, a Szíriában található Antiókhiából indult. Ez a misszió azonban nem annyira zökkenőmentesen indult, mint az első, amikor a Szentlélek konkrétan szólt, hogy kiket kell a szolgálatra kiválasztani (ApCsel 13:2). Pál apostol második missziós útja abból az „egyszerű” kezdeményezésből indult, amit így fogalmaz meg Lukács: „Térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket… és lássuk: hogy megy a soruk.” Nem abból fakadt a probléma, hogy Barnabás nem látta ezt jónak, sem abból, hogy ez nem a Szentlélek akarata lett volna. Bizonyára Isten akaratával tökéletesen egyező gondolat volt, amit Pál ajánlott Barnabásnak.
Pál „ötlete” volt a második missziós út, Barnabásé pedig az, hogy vigyék magukkal Jánost, és ez vezetett megosztottsághoz. Arról a személyről van szó, aki már az első missziós úton is velük tartott, de csak egy ideig (ApCsel 13:5, 13). Pál nem támogatta Barnabás meglátását, mert fenntartásai voltak János Márkkal szemben amiatt, hogy nem tartott ki végig velük az első missziós utazásban (Később helyreállt a kapcsolat Pál és János Márk között: 2Tim 4:11). Barnabás azonban „új esélyt” adott János Márknak. Ez egy olyan éles véleménykülönbséggé vált a két missziómunkás között, hogy elváltak útjaik egymástól.
Ha kritikus szemmel nézzük ezt a meghasonlást, akkor két megsértődött személyt láthatnánk, akik makacsságukból nem engedve „saját követőket választanak, csak azért is”. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy „ezen nem lesz Isten áldása”. De erre az esetre úgy is lehet tekinteni, hogy Isten tervében volt az, hogy különváljanak, és több helyen, több személy által terjedjen az evangélium. Nem az a tragédia, hogy Pál és Barnabás különvált. Az lett volna tragédia, ha nem szolgálnak tovább. De nem ez történt.
Mi hajlandók vagyunk szolgálni akkor is, ha mások nem osztják missziós meglátásainkat, ha inkább másokat vonnak be a szolgálatba, mint akiket mi szeretnénk, vagy sértődötten félreállunk? Ne engedjük, hogy az eltérő meglátásainkból fakadó megosztottság kioltsa a misszió iránti szomjúságunkat!
Pap Benjámin
Kérjük az Urat, hogy térítsen és tartson meg minket a szolgálatra! – Lk 22:31–32
A gyülekezet: az igazságban élők közössége – ApCsel 5:1–13 (Ef 4:25)
Igazság és kegyelem
Igehely: Ám 9:1–15 Kulcsige: Ám 9:13–14a „Eljön majd az idő – így szól az Úr –, amikor nyomon követi a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt; must csorog majd a hegyekről, folyik mindenütt a halmokról. Jóra fordítom majd népemnek, Izráelnek a sorsát.”
Ámósz próféta egyszerű ember volt, akit Isten a nyáj mellől hívott el, hogy prófétáljon Izráelnek. Egy olyan időszakban kellett szolgálnia, amikor Izráel Salamon idejétől fogva nem tapasztalt jólétben élt. Asszíria nem tudott nyomást gyakorolni Izráelre II. Jeroboám király idejében. A nép pedig úgy vélekedett, hogy a gazdagság Isten áldásának félreérthetetlen jele. Sőt abban reménykedtek, hogy nemsokára eljön „az Úrnak a napja”, amikor megítéli az Izráel ellenségeit. De semmi sem állt távolabb a valóságtól, mint ez a felfogás. Ámósz próféta világosan látta a mélyen meghúzódó igazságtalanságot, illetve bálványimádást. Ezért arra figyelmeztette a népet, hogy amit egy új aranykorszaknak hisznek, az a vég kezdete, hogy az „Úr napja” nem a világosság, hanem a sötétség napja lesz.
A 9. részben Isten ítéletének a megkerülhetetlensége van hangsúlyozva. Alászállhat valaki a halottak hazájába, vagy akár felszállhat az égbe is (2.v.), mégsem fog megmenekülni. Az Úr Isten, aki az univerzum alkotója, akinek érintésétől megrendül a föld (4–5.v.) Izráelt szemmel tartja, de nem oltalom, hanem pusztítás céljából (8.v.). Mivel Izráel Isten választott népe (és speciális helyük van Isten tervében), ezért különös felelőséggel tartoznak Megváltójuk felé.
De nem a pusztításé a végső szó. A 8–9 versekben már előre van jelezve a helyreállítás, a kegyelem. Miközben Ámósz Isten ítéletét közvetíti, Isten kijelenti azt is, hogy nem pusztít el mindent teljesen. De mégis miért? Mit tett Izráel, hogy kiérdemelje a kegyelmet? Hol van szó Izráel kegyes bűnbánatáról, ami alapján Isten helyreállást ígérne? Miért ígér ilyet Isten látható helyreállás nélkül? Isten természete egyszerűen ilyen. A bűnös ember büntetést érdemel, és Isten kihirdeti a kegyelmet. Megmagyarázhatatlan és csodálatos.
Végül elhangzik az, hogy Isten helyreállítja „Dávid összedőlt hajlékát”. Ezt Izráelnek (a kettészakadt ország északi részének) hallani kellett, mert elutasították Dávid uralkodói házát. De Isten a Dáviddal kötött szövetség által ígérte a helyreállást, vagyis az igazi kegyelem a nagy Dávid még nagyobb Fia, Jézus, által jött el.
Pap Benjámin
