RMBGySz*

Furcsa tavasz a Hargitán

„Megszárad a fű, elhull a virág, de Istenünk beszéde örökre megmarad.” (Ézs 40:8)ó

Érdekes időket élünk. Néhány hét leforgása alatt a mindennapjainkban olyan változások jöttek, ami váratlanul ért mindannyiunkat. Próbálunk tájékozódni, alkalmazkodni, megmagyarázni, hogy miért jó ez nekünk, de olyan ez, mint a partra vetett hal vergődése. A normális kerékvágásból kidobva csak figyeljük a híreket, emésztjük a számokat, lefordítjuk a naponta változó rendszabályokat, s az emlékeinkből előjön az az időszak, amikor minden a helyén volt, de talán azt akkor azt fel sem fogtuk. 

A táborban csend van. Végre életre kelt a természet, most virágzik az orgona, a fecskék a fészekrakáson szorgoskodnak, feltölt a madarak csicsergése, de mintha minden magányos lenne. Most vázába tehetem a kápolna elől a tulipánokat, mert úgysem gyönyörködik más bennük. Fájdalmasan üresek a terek, az épületek, a sportpályák, a tábortűz helye sem füstölög a tegnapi „utolsó esti” tábortűz miatt. A naptáram folyamatosan jelzi, hogy éppen ki kellene most táborozzon. Felidézem az arcokat egy-egy csoportból, a dicsőítés hangulatát, hogyan szoktuk rakni a székeket, milyen a zsúfolásig tele ebédlő, hogy örülnek az ide jövők a friss kenyérnek és víznek, a tiszta levegőnek, s a gyerekek örömükben szinte eltűnnek az udvaron. Most mindez csak egy áhított állapottá válik és mintha ebben a mostani helyzetben nem találnánk a helyünket. Ez a hely sosem azért volt üres, mert nem volt ki jöjjön, vagy mert az, aki jött volna, félt jönni, nem mert közösséget vállalni. Épp ezért kellett ez a hely! Gyülekező volt minden közösségre vágyónak, feltöltődni akarónak, a zene betöltötte a tájat, a dicsőítéstől megtelt a völgy, olyankor megszűnt létezni a kinti világ és mindenki tudta, hogy ez az időszak a lelkünk épüléséről szól, a másokkal való találkozásról, az őszinte vallomásokról, a feltárulkozó sebezhetőségünkről, s ebben volt a szépség, a megfoghatatlan, de jelenlevő isteni ittlét. Emlékszem nevetésekre, könnyekre, fennhangú vagy halk prédikációkra, térdre borult fiatalokra és idősekre, emlékszem megrendítő bizonyságtevésekre, életváltozást hozó estékre, álmos harmatáhítatokra. Emlékszem békítést kérő csapatjátékokra, a nyereménynek örvendő tapsra, a csendes s hangos énekekre, a kinn és benn történő dicsőítésekre. Vártuk az érkezőket és a távozókat, hittünk az áttörésekben, tudtuk, hogy Isten nem marad adós, ha mi megtesszük a magunk részét. S abban a biztonságban éltünk, az Isten tábora ez, az ide jövőket az ő tenyerébe helyeztük és a reggeli áhítatokon magunkért és értük könyörögtünk. Hajlamosak vagyunk ilyenkor mindent megszépíteni, de talán így van ennek a rendje. Szép volt, mindennel együtt, s most ez hiányzik. A zsivaj, a zene, az alkalomra hívó csengő hangja, az imák alatti csend. Nem ez a magányos, kényszerített csend, hanem az, amikor a csend alatt hegyek mozdultak meg egy-egy szívben. Ezért van ez a befektetés, ezért épült a tábor, s most ettől fosztottak meg. Nem a hibást keressük, nem a felelőst, csak a normalitás hiányában élni sokkal nehezebb, mint abban benne lenni. 

Világjárvány tombol. Mindannyiunkat érint, s valamilyen szinten félelemben élünk. Vajon tényleg ennyire megváltozik a világ? Átléptünk a közösségi, online magány világába, amikor az egymás szemébe való nézés más perspektívákat kap, amikor a szemkontaktust a jel minősége határozza meg, s az sem igazi szembenézés, pedig úgy teszünk, mintha az lenne. A „korona” szó annyira más asszociációkat kapott, hogy már alig-alig gondolunk rá úgy, mint égi koronára, mint amiért érdemes élni vagy meghalni. Más ez, mint a kommunista világ okozta szenvedések, más, mint ahogy a válságot el tudtuk volna képzelni. A megfosztás más szinten történik és a sebezhetőségünk, porszemnyi valónk olyan dimenziókban jelenik meg, amire nem tudtunk felkészülni. Tudunk-e az igében levő ígéretekre alapozni, tudunk-e kapaszkodni olyan valóságosan Istenbe, hogy ő még most is mindent a kezében tart, minket pedig a tenyerén hordoz? Emlékszem az indulásra, az igére az Ézsaiás könyve 58. fejezetből: „És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy.” Nincs más választás, rá kell álljunk erre újra. Tudnunk kell, hinnünk kell, hogy Ő változatlan, bármi is történjen. Annak ellenére, hogy a tábori tevékenységet időlegesen meg kell állítani, hinnünk kell, hogy „az élő víz” nem fogy el, hogy van reményteljes jövő, hogy a tábor még betölti rendeltetését. Bizalommal várjuk, hiszen Isten beszéde örökre megmarad. Ami pedig a rögös utat jelenti, az a saját hozzáállásunk újraértékelésére szolgál, hogy hálaadással emlékezzünk és hittel nézzünk előre. Hogy ne csak a fizikai túlélésért küzdjünk és dolgozzunk, hanem ezzel együtt szívünk tisztaságáért, békességért. 

Joó Erika, 2020. május
 

Új hozzászólás

Nem vagyok robot!
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.