Miért olyan nehéz elfogadni, hogy „kevés az igazi megtérés”?

Az utóbbi időben sokat foglalkoztatott a fenti kérdés szomorú igazsága. Válaszért először a Szentíráshoz, másodszor pedig olyan személyes tapasztalatokhoz fordulnék, amelyek az Istennel való átélésekből fakadnak. 

I. A Szentírás bizonyságtétele

Az Ige nyíltan beszélt a „kicsiny nyájról” (Lk 12:32), arról, hogy „nem mindenkié a hit” (2Thessz 3:2), „…nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek közöttetek” (1Kor 1:6), és „…kevesen vannak, akik azon járnak (a keskeny úton)” (Mt 7:14). A Róm 11:5 pedig „egy maradékról” beszél, „a kegyelemből való választás szerint”.

Nos, miért nehéz ezt elfogadni? Talán azért, mert hajlamosak vagyunk keresztyéneket (hívőket) gyártó „céggé” válni, és azon fáradozni, hogy a „termelés” egyre nagyobb legyen. Ennek érdekében jó vagy kevésbé jó terveket készítünk, majd ennek függvényében minősítjük, marasztaljuk el vagy díjazzuk magunkat, vagy másokat. Ez pedig elengedhetetlenül elkeseredéshez vagy lelki gőghöz vezet, de mindenképpen megfoszt az Istenben való bizalom örömétől. Az örömhír az, hogy a keresztyének Istene – más vallásokkal és filozófiákkal ellentétben – ingyenes megbocsátást és új életet hirdet azoknak, akik semmit sem tettek azért, hogy azt kiérdemeljék azt, sőt ítéletet érdemelnek. 

A megtérésből „üdvösség szerző cselekedet” lett. Pedig a hitünknek egyedüli biztos fundamentuma az Úr Jézus Krisztus személye, és az, amit Ő tett értünk (Róm3:28). A Sátán viszont azon fáradozik (és soha nem fárad bele), hogy lerángasson erről a biztos alapról. El kellene gondolkodnunk azon, hogy vajon nem cseréltük-e fel a kegyelem teológiáját a teljesítmény teológiájára. Az elmúlt évszázad során sokan felcserélték ezt az evangéliumot egy helyettesítő termékre, mely részleteiben hasonló, de egészét tekintve határozottan más. A régi evangéliumot felcserélték egy újjal. S ez az új „evangélium” talán túlságosan is „segítőkész” az emberekkel, – hogy békességet, vigasztalást, boldogságot, elégedettséget hozzon –, s csak kevéssé törődik Isten dicsőítésével. A régi evangélium is „segítőkész” volt, – valójában még inkább, mint az új – ám elsősorban mindig azzal volt elfoglalva, hogy Istennek adja a dicsőséget. 

Megcsorbítottuk az evangéliumot, és csak egy részleges, hiányos evangéliumban hiszünk, és csak azt hirdetjük. Kerüljük ez evangélium „bolondságát és botrányát” ahelyett, hogy felvállalnánk azt. Pál apostol nem kerülte, hanem felvállalta ezt (1Kor 1:23,24). Itt nem arról van szó, hogy mi okozzunk botrányt, hanem hogy vállaljuk fel az evangélium botrányát. 

Az evangélium jó híre – vagy nagy híre – nem kevesebb annál, hogy Isten elénk jött Jézus Krisztusban, aki üdvösségünk szerzője és befejezője, és hogy Isten munkálja bennünk mind az akarást, mind a véghezvitelt az Ő jó kedvéből (Fil 2:13). Ennek az alapja nem az emberi teljesítmény, hanem az Isten kegyelme. Az evangélium jó hír, de nem mindenki számára. Nekünk mindenki felé hirdetnünk kell az Isten kegyelmének evangéliumát, azonban az evangélium csak azok számára lesz jó hír, akik Isten kegyelméből felismerik elveszett voltukat, és ebből a kilátástalan helyzetből Istenhez kiáltanak segítségért. 

Nem lehet hatékonyan hirdetni az evangéliumot anélkül, hogy világosan rá ne világítanánk az ember kilátástalan állapotára (ApCsel 2:23).

A kegyelem több, mint meg nem érdemelt kiváltság. Egy csavargót etetni, aki segítségért könyörög meg nem érdemelt kiváltság. De ez még nem kegyelem. Ha azonban – tegyük fel – kirabolt engem és azután vendégelem meg ez már kegyelem. A kegyelem tehát kiváltságot tanúsít az iránt, aki nem érdemli meg. A kegyelem mindig nagyobb, mint a bűn. A kegyelem egyetlen forrása és oka Isten szuverén kiválasztásában és Krisztus tökéletes áldozatában van, és soha nem az emberben. 

És a megtérésünk után sem vagyunk magukra hagyva: „A megtartás tana nem kitartási képességünkön alapul, még akkor sem, ha újjászülettünk, hanem Isten ígéretén, hogy megtart (Fil 1:6). A keresztyének egyedül kegyelemből tudnak kitartani...” (Sproul, A keresztyén hit alapigazságai, 272 o.). 

Éppen ezért egyedül Istent illeti minden dicsőség és magasztalás. Vissza kellene térnünk életünk legfőbb művének a megvalósításához, ami nem más, mint Isten dicsőítése és a benne való gyönyörködés (C. H. Spurgeon, Puritán káté). Ha ezt megtennénk, nem kellene fölöslegesen fáradoznunk a „keresztyén-gyártás” műhelyében, mert tapasztalnánk, hogy ez a legsikeresebb missziós stratégia. 

De mit is jelent az igazi dicsőítés? Az ige értelmében Isten dicsőítése (dicsérete) nem más, mint az ő kiválóságának édes visszhangja övéi szívében. Számunkra a dicsőítés annak a megelégedésnek a tetőpontja, hogy közösségben élünk Istennel (John Piper). 

Kérdezem: nem az-e a baj, hogy tudatosan, vagy >>> >>> tudatlanul meglopjuk Isten dicsőségét azzal, hogy az emberi teljesítőképességet helyezzük előtérbe Isten szuverén akaratával szemben? Azzal érvelni, hogy egyedül az ember határozza meg saját sorsát, és ezzel képes Istent sarokba szorítani, nem egyéb, mint megfosztani Őt mindenhatóságától (Arthur W. Pink).  

Erőlködünk ahelyett, hogy megelégednénk az Ő kegyelmével (2Kor 12:9). A kegyelemnek megvan a szív belsejét átformáló csodálatos tulajdonsága, ereje is (Tit 2:11-13, Ez 36:25-27, Lk 7:47).

Természetesen nem állítom, hogy nekünk nincs felelősségünk. A Szentírás alapján vallom, hogy az ember felel azért, amit tesz, és kötelessége Istent keresni, a Bibliát tanulmányozni, a hívők közösségére vágyni, megtérni, és félelemmel és rettegéssel munkálni az üdvösségét (Fil 2:13).  Az embert a bűneset utáni teljes romlottság sem menti fel a felelősségtől, hiszen ez a romlottság nem mentális, hanem erkölcsi természetű. Olyan, amit ő maga okozott és termel magának. Ezért Isten joggal parancsolja az embereknek, hogy megtérjenek (ApCsel 17:30). A megtérés csakugyan magába foglal egy akarati döntést, amellyel megtagadjuk a bűnt, alávetjük magunkat a Krisztus tekintélyének, és belé vetjük reményünket és bizalmunkat. A mi felelősségünk, hogy ezt megtegyük, és kárhozat a részünk, ha nem tesszük meg. Ám világosan tanítja a Biblia azt is, hogy lázadó, kemény szívünk, valamint vakságunk és lelki érzéketlenségünk miatt képtelenek vagyunk ezt megtenni (John Piper). Azonban amikor erről beszélünk, meg kell küzdenünk a bibliai kijelentés úgynevezett antinómiájával. Az „antinómia” látszólagos ellentmondás, amelynek lényege az – legalábbis a teológiában –, hogy nem jelent valódi ellentmondást, bár annak látszik” (J. I. Packer). Attól, hogy mi, emberek, korlátozottságunk miatt nem vagyunk képesek felfogni adott igazságokat, nem jelenti azt, hogy azok nem is léteznek. Például nem vagyunk képesek a nagyon magas hangok meghallására, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek ilyen hangok. Vannak átlátszó, és átláthatatlan tárgyak. Ugyanígy a Szentírásban is vannak átlátható és átláthatatlan dolgok, kijelentett dolgok és titkok, ha ez nem így lenne, akkor Biblia megszűnne Isten szavának lenni: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkozott dolgok pedig miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden igéjét beteljesítsük” (5Móz 29:29). Természetesen az isteni bölcsességnek vannak olyan mélységei, amit korlátozott elménkkel képtelenek vagyunk felfogni.

Éppen ezért kötelességünk teljesítésére Isten képesít és ez nem más, mint a kegyelem munkája bennünk. Miközben hirdetjük az evangéliumot, annak teljes tudatában tesszük ezt, hogy lelkileg halottakhoz beszélünk, amilyenek egykor mi is voltunk. Nem arra hívjuk a hallgatókat, hogy a saját természetes képességeik szerint higgyenek Krisztusban, azért, hogy Istentől születhessenek. Életet egyedül Isten adhat. 

Ennek az igazságnak nagyon jó szemléltetője Lázár feltámasztása. Az életadó isteni szó, amelynek teremtő ereje van, kelti életre a lelkileg halott embert. Jézus nemcsak parancsol Lázárnak, hanem képesíti is, hogy kijöjjön a sírból. A negyedik századi híres egyházatya imádsága is ezt az igazságot támasztja alá: „Add meg, Uram, amit parancsolsz, s követelj tőlem, amit csak akarsz!” (Ágoston). Isten az, aki bűnbánatot (megtérést) és bűnbocsánatot ad az Ő népének. (ApCsel 5:31)

II. A keresztyén ember tapasztalata

A címben megfogalmazott kérdés megválaszolására az Isten igéjének kijelentése mellett a személyes átélésemnek is helyet szeretnék adni. Igaz, hogy csak az Isten igéjének van abszolút tekintélye, és a Biblia mindig a hit tárgyára teszi a hangsúlyt, aki nem más, mint Jézus Krisztus. Éppen ezért kezdtem írásomat igei bizonyítékokkal. De az isteni élménynek is bizonyító ereje van. Természetesen akkor, ha Isten igéjén alapszik. Nos, hadd kezdjem azzal, hogy milyen volt az én az életem Jézus nélkül; aztán azzal szeretném folytatni, hogy miként találkoztam Jézus Krisztussal, végül pedig: milyen hatással volt a találkozás az életemre. 

a. Milyen volt az életem Jézus nélkül

Református vallásos családban születtem, a szüleim rendszeresen eljártak a templomba és engem is magukkal vittek. Ezenkívül rendszeresen jártam vallásórára, ahol nagy kíváncsisággal szívtam magamba a bibliai történeteket. Nagyon meghatott Jézus Krisztus kereszthalála, és azon töprengtem, hogy bárcsak ott lehettem volna, és megakadályozhattam volna, hogy megöljék. Mindig hittem Isten létezésében, de nem voltam kapcsolatban Vele. Istenben nem láttam többet, mint egy gazdag amerikai nagybácsit, akinek tele van a pénztárcája dollárral, s aki azért van, hogy segítsen nekem, valahányszor igényt tartok rá. De hogy én mit teszek a nekem küldött „összeggel”, ahhoz neki semmi köze! Ő ott fenn van a mennyben, én pedig itt a földön, és mindenki végzi a saját dolgát. Neki az a dolga, hogy segítsen, nekem aztán lesz gondom arra, hogy mire költsem. 

b. Miként találkoztam Jézus Krisztussal

Próbáltam keresni a boldogságot bűnös vágyaim kielégítésében, de nem találtam meg. Szinte minden bűnt kipróbáltam, és egyre boldogtalanabbá váltam, de Isten az Ő felfoghatatlan kegyelméből elém jött, és megállított a bűn országútján. Ugyanis megengedett az életemben egy emberileg gyógyíthatatlan betegséget.  Először Romániában mondták ki az orvosok a fájdalmas megállapítást: „Sajnáljuk, nem tudunk segíteni.” Miután ezt Magyarországon is megerősítették, teljesen a padlóra kerültem, végelkeseredésre jutottam. Egy pillanat alatt elszállt az életkedvem, nem érdekelt senki és semmi. A gyógyszeres kezelést megszakítottam, és Istent sem kerestem, talán azért, mert képtelennek tartottam, hogy segítsen. Vártam a halált. Bár az emberek lemondtak rólam, Isten nem, éppen ezért csodálatos módon meggyógyított. A gyógyulás csodáját átélve, örömömben megkérdeztem Istent – „Uram, hogy köszönjem meg neked, hogy meggyógyítottál? Most már látom, hogy milyen hatalmas Isten vagy”. De nem voltam tudatában annak a szomorú valóságnak, hogy a lelki betegségem sokkal súlyosabb, mint a testi. Isten a gondolataim ihletése által így válaszolt: „Vasárnap menj el a templomba, ott majd beszélgetünk”. Mert nagyon ritkán jártam a templomba, és a Bibliát sem olvastam, és nem is értettem. Soha nem akartam megtérni, és nem is tudtam, hogy mit jelent az igazi megtérés. De a következő vasárnap életemben először a Szentlélektől indítva, vonzva mentem a templomba. A lelkipásztor a Mk 5:1-19 igeszakaszt olvasta fel, ahol a gadarai ördöngös megtisztításáról van szó, aki magát kövekkel vagdosta, kárt tett másokban is, és akit senki sem tudott megfékezni. Az ige felolvasása után, mielőtt egy szót szólt volna a lelkipásztor, a gondolataim ihletése által megszólalt az Isten újra, és a következőt mondta: „te vagy ez az ember”. Ugyanis annak ellenére, hogy légcső asztmában szenvedtem, cigarettáztam, a nikotin meg az alkohol köveivel vagdostam magam. Kárt tettem magamban és másokban. Abban pillanatban, amikor Isten ezt kimondta, az összes bűnöm rám nehezedett. (Egy pszihológus szerint, ha egy hétéves gyermekre Isten hosszabb ideig ránehezítené a bűneit, megőrülne.) Azóta is keresem a szavakat, hogy ezt a lelki traumát le tudjam írni. Mindenesetre azt elmondhatom, hogy ilyen fájdalomban nem volt részem soha: csak zokogtam, nem tudtam magamon uralkodni. És kimondhatatlan nagy fájdalmamban felkiáltottam: „Istenem, segíts, mert meghalok!”. És újra megszólalt az Isten, ezt mondva: „Látod, én a testedet meggyógyítottam, de nézd meg, hogy néz ki a lelked! Folytathatod így az életedet, de kezdhetsz velem egy új életet, mert az Én Fiam Jézus Krisztus meghalt minden bűnödért.”  Istennek hatékony hívása annyira hatalmába kerített, hogy nem mondhattam mást: – „Istenem egy percet sem akarok nélküled élni!” Tulajdonképpen, amikor Isten hatékonyan hív valakit, annak megváltoztatja a természetét. A Lélek úgy plántálja belénk a hitbeli ismeretet, hogy az az eleven ismeret hatóerővé válik: Isten akaratának befogadására, és engedelmességre késztet. Igaz, hogy Isten döntés elé állított, és nekem kellett döntenem. Én döntöttem mellette, de csak azért, mert Ő már a világ teremtése előtt mellettem döntött.  „Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből” (Fil 2:13). Abban a pillanatban megtörtént az életemben a legnagyobb csoda: az újjászületésem csodája! Isteni csoda ez, mert a világ teremtése óta nem történt nagyobb csoda földi emberrel, mint mikor újjászületik. Azonban én nem tudtam, hogy velem mi történt, csak észrevettem, hogy megváltozott az értékrendem: amit, és Akit addig nem szerettem, elkezdtem szeretni, és amit addig szerettem elkezdtem gyűlölni. Ez a nagy csoda abban is megnyilvánult, hogy elkezdtem olvasni a Bibliát, és érteni az Isten szavát. Megláttam benne Isten szentségét, és ennek fényében a bűnös voltomat, de megláttam Jézus Krisztust, mint Isten Bárányát, aki magára vette a bűneimet. 

c. Milyen hatással volt a találkozás az életemre 

Mivel az üdvösségre való elhívással együtt megkaptam a szolgálatra való elhívást is, elkezdtem hirdetni, hogy milyen nagy dolgokat cselekedett velem Isten, és miként könyörült rajtam. Azzal a reménységgel tettem bizonyságot, hogy aki ezt meghallja, azonnal megtér. De  ez a gyakorlatban nem  így működött.  A Szentlélek  megvilágosításra volt szükségem annak  megértéséhez, hogy az üdvösség „nem azé, aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9:10).  Minden embert hívnunk kell arra, hogy térjen meg, mert mindenki felelős a bűnei miatt, de tudatában kell lennünk annak az igazságnak, hogy csak azok fognak Jézushoz menni, akiket az Atya Isten vonz (Jn 6:44,65). Természetesen, mi emberek nem tudjuk, hogy kik a választottak. „Mert sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak” (Mt 20:16; 22:14). Amikor Isten engem megmentett, tehetetlenül a bűn mocsarába voltam süllyedve, és nem volt erőm, hogy magamon segítsek. Ó milyen nyomorult állapot! Én soha nem tudnék semmit felmutatni, amiért Isten érdemesnek tartana arra, hogy üdvözítsen. Nekem elég az Ő kegyelme - elegyítetlenül, és nem jó cselekedetekkel elegyítve. „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez, Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék” (Ef 2:8:9). 

A kegyelem a cselekedetek létrehozója. „Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előte elkészített az Isten, hogy azokban járjunk” (Ef 2:10).

Mondd, te mit tudsz felmutatni?  – Hiszen olyan a mi igazságunk, mint a megfertőzött ruha (Ézs 64:5). Neked miért ne lenne elég a kegyelem? Hogyha az Isten kegyelme nem elég, akkor semmi sem lesz elég. Ne feledd: „Isten magasságban és szentségben lakozik, de az megrontottal és alázatos szívűvel is” (Ézs 57:15). 

Miért olyan nehéz elfogadni, hogy olyan kevés az igazi megtérés? Talán azért, mert nehéz megalázkodni, és elfogadni Isten szuverenitását. Nehéz elfogadni azt a szomorú valóságot, hogy az ember „halott a bűnei miatt” és nem kevesebbre van szüksége, mint feltámasztásra, mert teljesen megromlott, és képtelen jól dönteni. Alázatra van szükség, hogy elfogadd tehetetlenségedet, mert csak így tudod elfogadni és megérteni a kegyelem evangéliumát. Pál apostol olyan mélyre jutott annak megértésében, hogy kész volt meghalni érette. Ha meg akarod tanulni az alázat leckéjét, tanulmányozd a kiválasztás tanát, mert ez alázatossá fog tenni a Szentlélek befolyása alatt, és így teljes örömben lesz részed. A minden kegyelemnek Istene segítsen téged erre – szívemből kívánom!

Vajda Miklós lp., Kovászna