Vetés és aratás, együtt dolgozva

– ApCsel 14:11-18

Az együttmunkálkodás iskolapéldája volt az, hogy az első világháború idején, amikor a férfiak többsége kint volt a fronton, minden család siratott valakit, és volt gond elég, az akkori „szabad” baptista szövetség 9 pénztárt tartott fenn, köztük külmissziós kasszát, rokkant prédikátorok pénztárát, katonákat vagy a lelkimunkások utánpótlását támogató kasszát. Volt egy szép híradás egy korabeli közösségi folyóiratban, amely arról számolt be, hogy Kémeren együtt arattak a hívők, segítve ezzel azokat a családokat, ahol a férfierő kiesett a háború miatt. És ahogyan a cikk fogalmaz, amikor megszólaltak a kürtök, „egy pillanatra megállt a munka, és az arra járók felfigyeltek”. Így munkálkodtak együtt akkori testvéreink. Annyira hasonlított akkor a mi közösségünk arra, ahogyan az Úr Jézus Krisztus testét kiábrázolja az I. Korinthusi levél, amikor azt mondja, hogy ha sír az egyik tag, vele együtt sír a többi, ha valaki örül, a többiek is vele örülnek, és a legtisztességtelenebbnek látszó testrésznek nagy tisztesség jut. Amikor nem fölösleges a szem, a fül, a kéz, a láb, nem vitázunk egymással, mert együtt alkotjuk a Krisztus testét, és szolgálunk. Ezért halt meg az Úr Jézus, és előtte ezért imádkozott a kertben. „Erről tudja meg a világ, hogy Te szerettél engem,” mondja.

Kell egy határozott identitástudat ahhoz, hogy jól szolgáljunk, másokat elfogadjunk, és a lelki testvérekkel összhangra törekedjünk. Egy munkás, illetve munkatársi identitástudat. Az Úr Jézus mondta a tanítványoknak, hogy „ne nehezedjék meg a szívetek az élet gondjai miatt!” Látta, hogy a tanítvány szíve is elnehezedhet. Figyelmezti őket, hogy „amikor látjátok beteljesedni a jeleket” – azt is, hogy a szeretet sokakban meghidegül – „akkor emeljétek fel a fejeteket, mert tudjátok, hogy közel van a ti megváltásotok!” Az Úr Jézus tesz a mi egységünkért, és nagyon komolyan veszi a mi elhívásunkat. Kell tehát egy hivatástudat, identitástudat ahhoz, hogy együtt dolgozzunk.  

Amikor Bemerítő Jánost megkérdezték, hogy „Kicsoda vagy te?”, azt mondta, hogy „nem én vagyok a Krisztus”. Ézsaiást idézte, akinek a próféciája alapján tudta, hogy őmaga kicsoda: „Kiáltó szó vagyok a pusztában…” Pál apostol azt mondja a korintusi levélben, hogy „úgy tekintsen bennünket az ember, mint Krisztus szolgáit, az Isten titkainak sáfárait.” Pál apostol is úgy tekintett magára, mint egyszerű munkatársra, mert a legnagyobb betűs munkás is csak munkatársa Krisztusnak. S milyen nagy dolog hozzá tartozni, Aki az ég és föld királya! Mert nemcsak egymás munkatársai vagyunk, hanem elsősorban az Istené.

Sokat változott a világ az első világháború óta, és ma talán sokkal nehezebb fiatalnak vagy fiatal idősnek lenni. Annál fontosabb tehát megerősödnünk az identitástudatunkban.

Ki nem munkatárs?

Szűkül a munkatársak köre, és sajnos nem terjed már ki az egész gyülekezeti tagságra. Egy statisztika szerint a mai gyülekezetek tagjainak csak körülbelül 20%-a szolgál aktívan. Én még ezt is soknak találom, szerintem ennél is kevesebben vagyunk. 

A munkatárs nem csupán alkalmi segítő. Mert ilyen is van, és jól fog, de nem igazi munkatárs. S bár örül neki a lelkipásztor, még távol áll attól, hogy valódi munkatárs legyen. Pál apostol egy olyan szót használ a munkatársra, ami „igavonás”-ra utal. Aki nemcsak „beugrik”, hanem aki beleteszi a nyakát az igába, látja a célt, és kész arra, hogy előre menjen – vállalja a súrlódásokat is azzal, akivel egy irányba húz. Akinek érezzünk az izzadságszagát, de a krisztusi illatát is, mert közvetlenül mellettünk robotol. Akikkel egymáshoz igazítjuk a tempónkat, és eközben talán egymás lábára is rálépünk olykor. Amikor pedig valamelyik megbotlik, nem rángatja a másik, hanem türelmes hozzá, amíg az talpra áll. Kevés az ilyen igahúzó társ. Én vajon szeretnék-e ilyen lenni? Mert az Ige szerint az iga „gyönyörűséges és könnyű”.  S az igavonó álla-tok mellett vannak „csikók” is, akik később helyettesítik őket. De még ők sem valódi munkatársak. Szélső hámos állatok voltak ezek (innen a „szélhámos” szavunk is), akik vagy beleszoktak a munkába, vagy nem, de ott voltak az igavonók mellett. Vannak ilyen munkatársak is. Akik sokszor inkább parádéznak.

A munkatárs nem is az az eszköz, akit arra használhatok, hogy a karrieremet építsem, a presztízsemet növeljem, vagy a gyülekezetem képét fényezzem. A szolgatárs nem eszköz, ezért nincs helye a Krisztus szolgálatában a vastagmellényűségnek, mert ugyanazon a véren válttattunk meg.

A munkatárs megléte vagy hiánya nem lehet feltétele a hűségnek és az odaszánásnak. Olyan könnyű ráfogni másokra, ha nem megy a munka: „Nincsenek munkatársak, nincs segítség”. Pál apostol is tapasztalta, milyen az, amikor elhagyják a munkatársai. Lásd Barnabás példáját, vagy amikor azt írja Timóteusnak, hogy mindenki elhagyta, csak Lukács van vele. „De az Úr mellettem állt, és megerősített, hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést…” – folytatja.

De akkor ki, mi a munkatárs?

Ritka, különleges érték, kincs, legyen az feleség, újjászületett gyermek, legyen az gyülekezetből való testvér. Ajándék is az igazi munkatárs. Isten adja a bele helyezett ajándékokkal, tapasztalatokkal együtt. Ő adta például ajándékba Timóteust Pál apostolnak. És Pál nem verte a mellét, hogy „ő az én nevelésem”. Nem így tekintett rá, hanem mint Istentől kapott ajándékra és felbecsülhetetlen kincsre. Ajándék minden testvér, aki szolgál, minden testvérnő, aki hűségesen imádkozik.

A munkatárs lehetőség. Lehetőség az időmegtakarításra, a hatékonyságra. Ha annakidején, a kémeri példával élve, nem megy ki mindenki a mezőre aratni, sokkal több időre lett volna szükség a munka elvégzéséhez, a teherhordozásához. Ha tehát van munkatársunk, akkor idő és energia szabadul fel, lehetőség teremtődik az időmegtakarításra, és arra, hogy még jobban összpontosíthassunk arra, ami csak a mi feladatunk.

Azért választottak az első gyülekezetben diakónusokat, mert az apostolok felismerték a munkamegosztásban rejlő lehetőséget.    Isten Lelkével összhangban született meg bennük ez a gondolat.

A munkatárs lehetőség a formálódásra. Ha jó a munkatárs, ha lendületes, ha lelki, ha buzgó, akkor megalázkodásra késztet, tükröt tart elém, amelyben ellenőrizhetem magam. És látom, hogy miközben ő felszabadultan szolgál, én sokszor görcsös vagyok. Így lehetőségem van az Úr elé állni, és megbeszélni ezt Vele. Ha pedig problémák vannak vele, akkor lehetőség arra, hogy a Lélek gyümölcseit teremjem felé: a türelmet, a szívességet, a jóságot. Így volt ezzel Jézus is, amikor egyszer elege lett a tanítványok hitetlenkedéséből, téblábolásából, és így fakadt ki: „Meddig kell elszenvednem még titeket?!” Meddig? Végig. Végigszenvedte őket – Pétert is, aki a pünkösdi csoda után azt mondja: „Most kezdem megérteni”, most kezd csak derengeni, „hogy nem személyválogató az Isten”. 

A munkatársak közt különbségek is vannak, amiket figyelembe kell vennünk. Különbözhetünk korban, felkészültségben, karizmákban, de ezek kiegészítik egymást. Különbözhetünk a megjelenésben és a testalkatban, akárcsak Pál és Barnabás esetében, amikor a pogányok Barnabást Zeusznak, Pált pedig Hermésznek (hírnöknek) titulálták, valószínűleg a külső megjelenésük alapján. Pálról tudjuk, hogy megjelenése a korinthusiak szerint is „hitvány”, beszéde pedig „szánalmas” volt. 

Különbségek lehetnek a módszerekben is. S bár például Kornya Mihály 11.000 embert merített be, biztosan nem ismerte mindegyik bemerítkezőt, hanem ott voltak a háttérben azok, akik személyesen ismerték ezeket az embereket, akik bizonyságot tettek nekik, imádkoztak értük, példát mutattak nekik. Spurgeon-től kérdezték, hogy mi a titka, hogy olyan sokat térnek meg az igehirdetésére. Erre egy mellékteremhez vezette a kérdezőket, amely tele volt imádkozó emberekkel: „Ők az én igehirdetésem titka” – mondta. A névtelen imádkozók, akik majd megkapják jutalmukat. 

Különbözők vagyunk teherbírásban, vérmérsékletben, ahogyan Péter és János, Jézus tanítványai is különbözőek voltak. De pünkösd után együtt mennek a templomba, és együtt mondják a sántának, hogy „nézz mi reánk!” Pál apostol feladatorientált volt, miközben Barnabás azt javasolta: „Figyelj oda az egyes emberekre is…” és azt mondta, hogy „Márkot is magunkkal kellene vinni”. 

Ha nem számolunk ezekkel a különbségekkel, és nem állunk megfelelően hozzájuk, akkor gondot okozhatnak. Ilyen gondok lehetnek a túlzott elvárások a munkatársaink felé. Ebből fakad aztán a teljesítménykényszer: amikor nem az Úr elvárására figyelek, hanem arra, hogy mit várnak el a testvérek; amikor nekik szeretnék bizonyítani, nehogy összetörjem azt a képet, ami kialakult rólam. Mert vannak elvárások, amelyek meghaladják a valós erőt és lehetőségeket. 

És végül vannak dolgok, amikben szükséges, hogy hasonlóan gondolkodjunk. Az elhívásban, a célban törekedjünk egységre. Az elhívott emberek találkozhatnak a látásban, a célban, amit el kell érniük. Azonosulásra van szükség az odaszánásban, a szeretetben és az alázatban is. Mert ha nincs bennem szeretet és alázat, hiába adom tűzre akár a testem is, nem használok, csak üresen csengő érc maradok. „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. A mi pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.” (1Kor 4: 1-2)

Kiss Lehel lp. Értarcsa