Kim Phuc első karácsonya
„Milyen évet írunk?” – kezdte mondandóját Ho Hieu Ha lelkipásztor a gyülekezet előtt karácsony szentestéjén. Kissé tanakodva néztünk egymásra, azt gondolva, hogy ez most valami trükk lehet, hiszen erre nyilvánvaló a válasz. „Na, milyen évet írunk?” – kérdezte újra, ezúttal már szívből jövő kacagással, és széles karmozdulataival is sürgetve, hogy „Gyerünk, mondjátok!” „Ezerkilencszáz-nyolcvankettő” – kiáltotta végül egy bátor résztvevő, akihez aztán mindnyájan csatlakoztunk. „Úgy van” – helyeselt Ho Hieu Ha pásztor, majd így folytatta: „Na most, azt mondjátok meg nekem, hogy miért éppen 1982-őt?” Mi biztosak voltunk benne, hogy ez egy újabb fortély, és senki sem szólt egy hangot sem.
Nagy megkönnyebbülésünkre Ho Hieu Ha lelkipásztor nem erőltette tovább a dolgot, hanem maga válaszolt: „1982 van. Azért, mert ezerkilencszáz-nyolcvankét év telt el azóta, hogy a Messiás a földre jött. Egyáltalán ez a valami, amit évnek hívunk, csak azért van, mert Isten azt választotta, hogy elküldje az ő szeretett Fiát mihozzánk. Ez a történés – a testet öltés – olyan fontos esemény volt, hogy az emberiség úgy döntött: ezután az időt ennek a függvényében számolja. És minden alkalommal, amikor leírod az aktuális dátumot – egy csekkre, a levelezésedre, a naplódba – ezzel elismered, nyugtázod a történelem azon pontját, amelyben Jézus Krisztus lakozást vett köztünk. Ezzel együtt megtiszteled azt az eseményt, amely szó szerint FELOSZTOTTA az időt.”
Ho Hieu Ha pásztor még folytatta: „A karácsony ünnepe nem a gondosan becsomagolt ajándékról szól, amit egymásnak adunk, hanem arról az AJÁNDÉK-ról, aki Jézus, az egyetlen Fiú. Ő a mi legnagyobb ajándékunk.”
Figyelmesen hallgattam a lelkipásztort, azzal a felismeréssel a szívemben, hogy valami megmozdult a belsőmben. Átolvastam már a teljes Szentírást. Barátnőm, Thuy, megválaszolta már az engem legjobban nyomasztó kérdéseket. Hűségesen dicsőítettem Jézust a többi keresztyénnel. És most már készen vagyok követni Istent.
A befejezéskor Ho Hieu Ha pásztor ezeket mondta: „Ha itt vagy velünk ezen az estén, de még sohasem hívtad meg Jézus Krisztust, hogy legyen a te életed Ura, szeretném, ha fontolóra vennéd ezt itt és most. A Biblia mondja, hogy a gyermek Jézus felnövekedett és tökéle-tes életet élt. A Biblia mondja, hogy áldozatul a te és az én bűnömért, önkéntesen meghalt egy római keresztfán. A Biblia azt is mondja, hogy három nap múlva feltámadt a halálból, megmutatva ezzel hatalmát a halál fölött. És a Biblia elmondja azt is, amit nekünk meg kell tennünk, hogy teljes és végérvényes menetelünk legyen az egyedül igaz Istenhez: szívünkben higgyük el és szánkkal valljuk meg, hogy Jézus Krisztus Úr. Ha lenne itt valaki ma este, aki megnyitná szívét, Jézus betér ahhoz. Ő veheti el csak életed terheit, és adhat neked igazi békességet.”
Ez pontosan az volt, amit a Szentírásból összeszedtem. IGEN. És majdhogynem felugrottam akkor ott a helyemről, annyira sóvárogtam a békességet. Most már készen álltam a szeretet és öröm fogadására. Mert annyi gyűlölet van a szívemben – gondoltam. A keserűség nagy terhét már túl nehéz tovább cipelnem. Akartam a vétkeimre való bocsánatot, és hogy elengedjem fájdalmaimat. Mé-giscsak jobban vágytam élni, mint folyton a „jobb lenne meghalni”-ról fantáziálni. Akartam hát nagyon Jézust.
Úgyhogy amikor Ho Hieu Ha pásztor beszéde végére ért, én azonnal felálltam, kiléptem a padból és a szószék elé siettem, hogy igent mondjak Jézus Krisztusnak. „Igen, az én Megváltóm vagy! – Atyám vagy, és én gyermeked!” Thy még mindig ott volt a padban, ahol egymás mellett ültünk, de amikor felemelte a fejét, az imáját befejezve, azonnal észrevette, hogy hiányzom mellőle. Tekintete végigszelte a termet, majd megállt az oltárnál. „Igen! Megtetted!” – suttogta, és öklét a levegőbe lendítette.
Az istentisztelet után azonnal, megint együtt, megszorítva mindkét kezemet, szeme könnyes lett. „Thy”, mondtam, „köszönöm az imáidat, és hogy annyira szeretsz. Nagyon nagy áldás vagy nekem.” Thy ölelésébe burkolt, hozzátéve: „Most már mindig békességed lesz”.
Felébredve 1982 karácsony reggelén, először tapasztaltam meg Jézus Krisztus születésének szívből jövő ünneplését.
Bárcsak anyukám is ugyanígy látná mindazt, ami velem történt! „Anya, végre békességem van!”
***
A fordítás részlet Kim Phuc Phan Thi Fire Road c. könyvéből. Kim Phuc (ejtsd Fúk), a „napalm-leány” szülőfaluját, a dél-vietnámi Trang Bang-ot, 1972. június 8-án napalmos bombatámadás érte. A roppant magas hőfokon égő elegy a kilenc éves kislányon majdhogynem halálos sebeket okozott. A meztelenül menekülő gyerekről Nick Ut haditudósító készített fotót, amely gyorsan felkerült a világlapok címoldalára és közvetve hozzájárult a háború gyors befejezéséhez. Az „új” ország diktatúrája évekig sok keserűséget okozott neki, az égési sebek fájdalmai mai napig sem szűnnek. Kim családjával most Torontó környékén él, és egy baptista gyülekezet tagja, valamint az UNESCO jószolgálati nagykövete. Megemlékező írást tőle, az ötven éves évforduló kapcsán, június 6-án hozott a The New York Times. Megtérése, karácsony előestéjén, éppen negyven évvel ezelőtt történt.
Szilágyi László
