Solus Lutherus?

Amikor 1517. október 31-én Luther Márton kifüggesztette 95 tézisét a wittenbergi vártemplom kapujára, úgy tűnt, egyedül áll az akkori világ leghatalmasabb személyével, a római pápával szemben. 1521. április 18-án a worsmi birodalmi gyűlés előtt még magányosabbnak látszott. Aki akkor ránézett erre a mokány ágostonrendi szerzetesre, ahogy írásaival körülvéve ott állt, másként nem tehetett, könnyedén meglátta benne az Úr szőlősébe csörtető vadkant, ahogyan Leó pápa Exsurge Domine kezdetű bullája nevezte őt. Tényleg, mit akarhatott egy izgága, tenyerestalpas, gyomorbajos csuhás a keresztény világ legitimnek tartott képviselőivel szemben? Nem gyanús az, ha ennyire egyedül van valaki a véleményével? Szembeszállhat egyetlen ember az egész egyházzal úgy, hogy igaza legyen? Nem a solus Lutherus ijesztő arroganciája keretezi az összes többi solát, amit eddig megnéztünk?

Nekem is gyanús, ha valaki egyedül képvisel egy véleményt az egész egyházzal szemben. Mindig voltak ilyen önjelölt próféták, jogos velük szemben az óvatosság. De nem zárom ki, hogy akár egyetlen embernek igaza legyen az egész világgal szemben, ha az az egyetlen ember a Szentírás talaján áll, a többiek pedig elfordulnak Isten igéjétől. Volt már hasonló az egyháztörténetben. Szent Jeromos terjesztette el annak idején a mondást: Athanasius contra mundum! Athanasziosz az egész világgal szemben. Az ariánus eretnekség a negyedik század közepére maga mellé állította a császárt, a legbefolyásosabb keresztény vezetőket, akik a császár környezetében voltak, rengeteg püspököt, egész zsinatokat, sőt, egy fura történelmi pillanatban még a római püspököt is. Ebben a helyzetben azt mondani, hogy a lelkiismeretem a Szentírásban megfogalmazott eredeti katolikus hit foglya, meglehetősen nagy bátorságot igényelt. Előfordulhat ilyen helyzet, és ha igaz, hogy lesz még az egyházban egy súlyos aposztázia időszaka, amire mintha Pál is (2Thessz 2,3) és Jézus is (Lk 18,8) utalna, akkor erre majd emlékezzünk.

De Luther idején korántsem volt ilyen rossz a helyzet. Nem arra gondolok, hogy a pápai egyház nem volt annyira romlott, ahogy ő látta, hanem arra, hogy Luther nem volt annyira egyedül, mint ahogyan a szituációt sokszor lefestjük. (Egyébként Athanasziosz sem.) A reformáció egyházi, közösségi mozgalom volt, számos vezetővel és megszámlálhatatlanul sok követővel. Luther kiállása csak a szikra volt, amely meggyújtotta a puskaporos hordót. Jelentéktelen lett volna a kiállása, ha nem lettek volna mögötte hívő tömegek, akik egyként éreztek, egyként gondolkodtak vele. Thüringiából Wormsba vezető útja a beszámolók szerint valóságos diadalút volt, a városok és falvak lakói kitódultak elé, támogatásukról biztosítva őt. Luther tudta, hogy sokan állnak mellette. (Persze olyanok is, akik politikai hasznot reméltek.)

Meg merem kockáztatni, hogy a reformáció a szó igazi értelmében a katholikosz egyház mozgalma volt. Isten népe rázta le magáról a pápaság igáját és vette magára Krisztusét. A kontraszt akkor tényleg ennyire élesnek látszott. Luther nem volt egyedül. Németországban rengetegen olvasták traktátusait, tanításai futótűzként terjedtek, Európa-szerte léptek elő papok, lelkipásztorok, egyetemi tanárok, nemesek és egyszerű parasztok, akik egyetértettek vele. Luther valószínűleg éppen azért nem jutott Husz sorsára, akit száz évvel azelőtt a konstanzi zsinat megégetett, mert hatalmas tömegek és rendkívül befolyásos emberek álltak mögötte. A reformáció nem Luther mozgalma volt. A reformációnak Luther kulcsszereplője volt, de messze nem az egyetlen kulcsszereplője. A reformáció a katolikus egyház evangéliumi kiállása volt a pápaság önkényével és nyilvánvaló hitehagyásával szemben.

Fontos szempont, hogy Luther előtt is voltak evangéliumi mozgalmak (pl. valdensek, lollardok, husziták), amelyek a Szentírás tekintélyéhez és az evangélium üzenetéhez való visszatérést sürgették. Wycliffe lefordította a Bibliát angol nyelvre. Majdnem Lutherrel egyidőben készült el Tyndale az Újszövetség angol fordításával, amelyhez Erasmus görög szövegét használta, csakúgy, mint Luther. Zürichben Zwingli vezetésével független reformációs mozgalom indult, amelynek hatása talán csak Lutheréhez mérhető. Az angol reformátorok közül Hooper Zwingli és Bullinger írásain keresztül lett a reformáció hívévé. Bullinger, Butzer, Oecolampadius, Farel a svájci kantonokban terjesztették az evangéliumi hitet. Bullinger hitvallása a magyarországi reformációra is hatott, Dévai Bíró Mátyás pedig a Luther jobb kezének számító Melanchthonnal volt jó kapcsolatban, mielőtt az evangélium hirdetője lett. Franciaországban Lefèvre d’Étaples jutott arra a következtetésre, hogy a korabeli egyház eltért az ősegyház apostoli alapjaitól, és bár ő maga soha nem lépett ki a római egyházból, hanem azon belül kereste a reformok útját, követői között tudhatjuk Jean Calvint (Kálvin Jánost), aki a reformációnak talán Luthernél is meghatározóbb teológusáva lett. Knox Kálvin mellett vált azzá a reformátorrá, aki Skócia arculatát változtatta meg, Viret – szintén Kálvin mellett – pedig a franciaországi reformációban játszott fontos szerepet. A sort folytathatnám.

A solus Lutherus képe egyáltalán nem felel meg a valóságnak. A reformáció elsöprő erejű közösségi mozgalom volt, amelyben az egyház a pápaság ellenében reformálta meg önmagát, állította helyre a hit formális elvét, a Szentírás tekintélyét, és materiális elvét, az egyedül hit által, kegyelemből, Krisztusért való üdvösség apostoli evangéliumát. Ami 1517. október 31-én történt, az nem egy arrogáns egyén lázadása volt az egyházzal szemben, hanem éppen az egyház vetett le magáról egy arrogáns egyént, aki huzamosabb ideje Krisztus helytartójának képében pózolva vezette őt egyre messzebb Isten igéjétől és az evangéliumtól. Luther és a többiek Isten népét képviselték, amely a Szentíráshoz visszafordulva a Szentlélek világosságában akarta önmagát megreformálni; Krisztushoz akart tartozni, nem ahhoz, aki helytartójának képzeli magát.

Luther szerepe fontos volt, de a mozgalom minden szempontból nagyobb volt nála. A reformáció egyáltalán nem egy szerzetesről szólt, hanem a végső tekintély és az evangélium kérdéséről. Arról, hogy az egyház elfogadhat-e tekintélyt Isten igéje felett, és megtűrhet-e evangéliumot a Krisztusén kívül. Erre a kérdésre a mai egyház sem kerülheti meg a választ.