RMBGySz*

Sosem elég a bocsánatból

Nem sértődöm meg könnyen. Sokszor az emberek nem győznek bocsánatot kérni valamiért amit tettek vagy mondtak, attól tartva, hogy megsértődtem a viselkedésük miatt. De igazából ritkán teszem. Legtöbbször eszembe sem jut, hogy meg kellene sértődnöm. Viszont volt egy eset azzal az egyik barátommal.

Évekkel ezelőtt egy barátom valóban nagyon megsértett. Nagyon megbántott. Végül megtette a helyes lépést, beszéltem vele, elmondtam neki, hogy mennyire fájt a viselkedése és ő bocsánatot kért. És ennyi elég kellett volna legyen, ugye?

Ez az egyetlen sértés az életemben, amin nagyon nehezemre esik túllépni. Úgy értem, sok éven át ez a sértés saját kategóriájában létezett az életemben. Az az egy seb volt, ami nagyon lassan gyógyult. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mi az oka. Miért olyan nehéz elengedni? Miért hordoztam olyan sokáig az eset után is a terhét?

Ahogy elmélkedtem rajta, és ahogy imádkoztam érte, azt láttam meg, hogy valamikor csak úgy eldöntöttem, hogy ez a barátom nem sajnálja eléggé. Arról a pillanatról felidézett emlékeim azt mondták nekem, hogy ő nem bánta meg eléggé. Az ő értékelése a történteknek valahogy soha nem ért fel azzal, ahogyan én értékeltem a helyzetet. Így észleltem én, legalábbis. Ami nekem nagy fájdalom volt, őt az alig zavarta. Így éreztem én és így nyomta a szívemet.

Sok idő kellett nekem, amíg beláttam, hogy túl sokat várok el. Nem a jó dolgot várom el. A barátom kifejezte a bűnbánatát és bocsánatot kért, pont úgy, ahogy kelett. Nem kellett volna kiengeszteljen vagy más cselekedetet tegyen, amikkel jóra fordíthatná a dolgokat – nem ilyen természete volt a sértésnek. Ígyhát ő tovább lépett, és mi barátok maradtunk.

Néha viszont, az a régi seb előbújik. Néha újból megbántva érzem magam amiatt a régi sértés miatt. Azt vettem észre magamon, hogy szerettem volna látni, ahogy neki is fáj és szenved a lelkiismeretfurdalás miatt, így akartam felmérni az ő megbánását. Szívesen láttam volna még könnyeket is hullatni a sértése miatt, szerettem volna, hogy annyira lássam rajta a bűnbánatot, hogy az kiengesztelje a sértett egómat. Öszintének véltem a bocsánatkérését de nem elégségesnek, jó szándékúnak, de banálisnak.

Egy nap viszont megértettem, hogy soha nem fogja eléggé sajnálni a történteket. Nem fog tudni soha eléggé bocsánatért esedezni. Pedig már megtett mindent: megbánta, bocsánatot kért és tovább lépett az életével és kapcsolatával. Az én hibám, hogy igazságtalan mércét állítottam fel neki, és rosszúl ítéltem.

Látnom kellett, hogy senki nem tudja igazán sajnálni amit tett. Senki nem képes a megfelelő vezeklésre. Sem ő és sem én. Az a szabadság, amit én ajándékba kaptam az Úrtól – a bocsánatkérés és az azonnali megbocsátás ígérete – ugyanaz, mint amit én megvontam a barátomtól. Isten nem kényszerít arra, hogy a padlóról esedezzek bocsánatért. Isten nem várja el, hogy újból és újból könyörögjek ugyanannak a bűnnek a bocsánatáért. Isten látja a szívemet, látja a lelkifúrdalásomat a bűnöm miatt, és Ő megbocsát olyan szinten, hogy abszolut biztos lehetek a bocsánatában. Ha Isten csak akkor bocsátana meg, amikor a megbánásom eléggé őszinte, amikor én igazán megértettem a bűnöm hatását és mélységét, és amikor én ahhoz képest megfelelő bűntudatot tanusítok, attól félek, hogy soha nem kapnék bocsánatot.

Ahogy oly sokszor már az életben, most is olyan mércéket állítottam fel valaki elé, amit még én magam sem érek el. Soha nem leszek képes eléggé sajnálni. Ő sem képes eléggé sajnálni. Viszont követhetem Istent azzal, hogy igazán megbocsátok neki, és nem foglalkozom többé az üggyel.

 

Forrás: https://www.challies.com/articles/never-sorry-enough

Fordítás: Bartha Sára

Új hozzászólás

Nem vagyok robot!
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.