Igehely: Jn 14:25–31 Kulcsige: Jn 14:26 „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.”
Amikor a békéről hallasz, milyen kép vagy gondolat jut eszedbe? Egyeseknek a helyreállított kapcsolatok, másoknak a belső nyugalom, megint másoknak az, amikor a harcban álló országok leteszik a fegyvert.
Jézus egyik utolsó tanításában beszél arról a békéről, amit a tanítványainak fog hagyni. Olyan békéről, amelyre nemcsak emlékeztetni fogja őket a Szentlélek (26.v.), hanem egyúttal a közvetítője is lesz (Róm 14:17). De milyen az a béke, amit a Szentlélek kínál? Jézus tanításából tudjuk, hogy teljesen más, mint amit a világ adhat. Ez azt jelenti, hogy több kell legyen, mint egy nyugodt nyári este egy baráttal vagy a szomszédos országgal való megbékélés.
Amikor a Szentírásban a béke szót olvassuk, a héber shalom szóra gondolhatunk. A shalom gyönyörű szó, nagyon tág jelentéssel. Magában hordozza a bővölködő jólét és a kapcsolati egység gondolatát. Lényegében a shalom azt jelenti, hogy teljesség. Amikor Jézus a békéről beszél, a kapcsolati megbékélésre, a megváltásra, az ember és Isten közötti helyreállított egységre gondol. Ahogy George Beasley-Murray mondja a János evangéliumáról írt kommentárjában: „Ez a béke a Jézus ajándéka, amely nem más, mint az üdvösség Isten királyságában.” Az Ószövetségben erről ír a próféta (Ézs 9:6–7; 52:7; 57:19). Jézus mondja: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek” (Jn 14:27). Ez az a béke, amelyet Jézus teremt meg tökéletes életével és tökéletes áldozatával, amelyet bemutat, amikor legyőzi a halált és harmadnapon feltámad. Az igazi béke a teljesség, amit csak Krisztus megváltó és békéltető munkájában találhatunk meg.
Vizsgáljuk meg az életünket! Elmondhatjuk-e azt, hogy megtapasztaltuk a valódi békét? Hogyan változtatja meg ez a béke a jelenlegi helyzetünket? Amikor Jézus ezeket a szavakat mondta a tanítványoknak, éppen a legnagyobb próbával néztek szembe. Végig kellett nézniük, ahogy Barátjuk, Mesterük és Megváltójuk meghal a kereszten. Ha valóban békességben jártak volna, teljesen másképpen élhették volna át ezeket az eseményeket. Hogyan kezelhetjük mi másképp a próbáinkat?
Paul Gericke
Imádkozzunk a béke embereiért! – Zsolt 37:37
Elhívatásod, hogy hűséges légy – Józs 23:1–16 (Józs 23:11)
Nádáb és Abíhú bűne
Igehely: 3Móz 9:22–10:12, 16–20 Kulcsige: 3Móz 10:1 „Nádáb és Abíhú, Áron fiai fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az Úr színe előtt, pedig ő nem adott nekik erre parancsot.”
Két pap, Áron két fia, Isten választott népének két vezetője meghal egy fontos vallási szertartás közben. Uzzá esetében is ez történt (2Sám 6:3–8). Egy könnyelmű cselekedet Isten jelenlétében, ami halálhoz vezet. Miért? Miért tesz Isten ilyen drasztikus lépést?
Mindkét történet elsősorban Isten jelenlétének erejét mutatja be. Fontos megérteni, hogy kit imádunk, és kinek a jelenlétébe lépünk be. A mai egyháznak, a mai hívőknek nagyobb áhítattal, tisztelettel kellene lenniük az Úr iránt.
Másodszor: a felajánlott áldozatunk minősége létfontosságú. Az igazi imádat azt jelenti, hogy egész életünket az Úrnak ajánljuk, időnket, tehetségünket és javainkat is. A követésre való felhívás azt jelenti, hogy fel kell vennünk a keresztünket. Az áldozat tehát nem lehet felelőtlen vagy jelentéktelen.
Harmadszor: nekünk is különbséget kell tennünk a szent és a közönséges között, valamint a tisztátalan és a tiszta között, és meg kell tanítanunk Izráel népét mindazokra a rendelkezésekre, amelyeket az Úr mondott (3Móz 10:11–12). Ugyanez a feladatunk a családjainkban, a gyülekezetekben és a következő generációk felé. Olyan életet kell élnünk, amely által mindenki számára egyértelművé válik, hogy a szent Isten számára félretett (szent) szolgák vagyunk.
Végül: az áldozatunk Isten tetteire adott válasz kell, hogy legyen. A szolga olyan személy, aki másnak veti alá magát. Mi az Úr szolgái vagyunk, szent és kedves áldozatokat ajánlunk fel, ahogyan válaszolunk arra, amit Isten tett, arra, amit ebben a világban és az életünkben véghez vitt.
Vizsgáljuk meg életünket! Tisztában vagyunk azzal, hogy valójában kit imádunk? Vágyunk arra, hogy jobban megismerjük Őt? Engedünk a hívásának? Milyen áldozatot ajánlunk fel az Úrnak? Teljesen neki szenteljük magunkat? Az életvitelünk válasz Isten nagy munkájára?
A.W. Tozer lelkipásztor közel száz évvel ezelőtt ezt mondta: „Valóban igaz, hogy manapság alig hiányzik valami a gyülekezeteinkből – kivéve a legfontosabbat. Az hiányzik, hogy őszintén és szentül felajánljuk önmagunkat és imádatunkat Urunk, Jézus Krisztus Istenének és Atyjának.”
Kérjük Isten kegyelmét, hogy a mi közösségünkben ne így legyen!
Paul Gericke