Igehely: Mk 10:17–27 Kulcsige: Mk 10:21 „Jézus rátekintett, megkedvelte őt, és ezt mondta neki: «Egy hiányosságod van még: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!»”
Mi az, ami legelőször szembeötlik ennek az embernek a viselkedéséből: Jézushoz futott, térdre borult előtte, beszélgetett vele, tudta, hogy Jézusnál nyerhet örök életet, és tőle érdeklődött efelől.
Bárcsak mindig JÉZUS felé futnánk, és nem futkároznánk minden más irányba! Bárcsak FUTNÁNK Jézushoz, és nem úgy másnak kellene lökdösnie bennünket hozzá…
Mikor térdeltél Jézus előtt, mindent feltéve egy lapra? Mikor fájt annyira bűneid terhe, mikor érezted olyannyira nyomasztónak egy szeretted, ismerősöd elveszett voltát, hogy ez térdre kényszerített téged Jézus előtt? Miért kell némelyikünket térdre „kényszeríteni” Isten előtt, mert máskülönben eszünkbe sem jutna, vagy nem tartjuk fontosnak a formát… Van annak akadálya, hogy mától kezdve TÉRDRE BORULVA imádkozz Jézushoz – nem kényszerből, hanem hálából?
Mindjárt másképpen megy így a beszélgetés is Ővele. Jó az, ha a test helyzete kifejezi a lélek helyzetét a vele való kapcsolatban. Ha alázattal és hálás szívvel tudok térdre borulni, akkor alázattal és hálás szívvel tudom Őt dicsőíteni, tudok bűnt vallani, kérni, kérdezni – és várni. Ez az a gazdagság, ami üdvösségre vezet, és meg is tart abban.
Lisztes Tibor
Kegyelmes felemeltetés
Igehely: Lk 18:9–14 Kulcsige: Lk 18:14 „Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”
A vámszedő imádsága alázatos imádság volt, míg a farizeusé büszke és öntelt. Később, a gyermekek példája is az alázatról tanít (18:15–17), és a gazdag ifjú történetében is alázatra szólít fel az Úr (18:18–30). Ahhoz tehát, hogy valaki követhesse Jézust, meg kell aláznia magát. A farizeus itt nem is igazán imádkozott, hanem inkább dicsekedett Istennek azzal, hogy ő mennyi bűnt nem cselekszik, amiket mások bezzeg elkövetnek. Ezen kívül felsorolja, hogy mennyi mindent tesz, amit sokan mások nem tettek. Nem az volt a baj, hogy ezeket megtette, hanem az, hogy ezekben bízott. Ma is sok hűséges és adakozó ember van, és ez jó. De baj az, ha a hűségükben és adakozásukban bíznak, és elvárják, hogy Isten ezért áldja meg őket. A vámszedő a lehető leggonoszabb embernek számított abban az időben. Ő épp az ellentétje a farizeusnak. A lakosság mélyen megvetette a vámszedőket, mert árulók, önzők, kapzsik és harácsolók voltak. De felment a templomba imádkozni, mert vádolta a lelkiismerete. Terhelte a lelkét mindaz, amit jogtalanul elvett. Kihez fordulhatna bűnének terhével? Csakis Istenhez. Úgyhogy, megalázva magát ő is imádkozott. Nem mert feltekinteni sem. Ő nem bízhatott a saját jóságában. Irgalomért esedezett. És megigazult, mert Isten az alázatosoknak kegyelmet ad (Jak 4:6). „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk” (Zsid 4:16).
Borzási István
