Igehely: ApCsel 11:19–26 Kulcsige: ApCsel 11:24 „Mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz.”
Antiókhiában kezdett el kibontakozni Istennek az az ígérete, amelyet az Ábrahámmal kötött szövetségben tett: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ugyanis az evangéliumot itt hirdették először nem zsidó származásúaknak. Eddig még a zsidó keresztyének is úgy vélték, hogy a kegyelem csak nekik szól, és az üdvösség útja a zsidóságon keresztül vezet. Az Ábrahámmal kötött szövetség azonban Isten világra szóló üdvtervének az ígérete, ahogy azt Pál is megértette Antiókhiában, és később így ír az efézusi pogány hívőknek: Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor „távol” voltatok, „közel” kerültetek a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést (Ef 2:13–14). Amikor az Isten üdvtervének ezt az oldalát is felismerték az antiókhiai hívők, egyszerre missziós központtá vált az a gyülekezet az egész világ számára, és innen indult a pogánymisszió.
A 19. vers azonban úgy vezeti be ezt a szakaszt, mint egy felkiáltójel, mint egy figyelmeztetés. A keresztyének az üldöztetés következtében jutottak el Antiókhiáig, hogy ott is hirdessék az evangéliumot. Ha nem lett volna ez a helyzet, ott maradtak volna Jeruzsálemben, örülve egymásnak és a kegyelemnek, amit Isten adott. Pedig az Úr Jézus Krisztus azt parancsolta, hogy menjenek el a széles világra, tegyenek tanítvánnyá minden népet, kereszteljék meg, és tanítsák meg őket mindarra, amit Jézus parancsolt nekik (Mt 28:19–20).
Ez a nagy misszióparancs ma is érvényben van. Előttünk is, ahogyan az akkori hívők előtt ott áll a végtelen missziómező. Ne kelljen Istennek egy üldöztetéssel kimozdítania minket ahhoz, hogy elmenjünk és hirdessük az evangéliumot minden embernek!
Mezei Tamás
Adjunk hálát a hozzánk eljutó örömhír hordozóiért! – Ézs 52:7
A gyülekezet: a megváltásra elhívottak közössége – ApCsel 2:37–47 (ApCsel 2:37)
Az ítélet el nem kerülhető
Igehely: Ám 7:1–17 Kulcsige: Ám 7:8 „Ezt kérdezte tőlem az Úr: Mit látsz, Ámósz? Így feleltem: függőónt. Akkor ezt mondta az Úr: Függőónnal vizsgálom meg népemet, Izráelt, többé nem bocsátok meg neki.”
Milyen elkeserítő látni, hogy Izráel olyan sokszor és olyan hosszú időn át megkeményítette a szívét! A bajban keresték Istent, de ha újra jól ment dolguk, elfordultak tőle, a maguk bűnös életmódját folytatták, elfeledkezve Szabadítójukról. Szomorú példa erre a Bírák könyve. Mindenki azt tette, amit jónak látott. Ez Isten büntetését vonta maga után. Ha már nagyon megsanyargatta őket az ellenség, felkiáltottak az Úrhoz. Szabadítót rendelt nekik, de csak rövid ideig tartott a megbánás, nagyon hamar újra visszaestek a bűnbe, és kezdődött minden elölről.
Ámósz valóban félelmetes ítéletről prófétált. De először még az Isten kegyelmét kínálta fel, hisz megtérésre hívta a vezetőket, az országot (Ám 6:6;14–15). Izráel vezetői azonban nem akartak Ámószra hallgatni, a megkeményedett szívű és felfuvalkodott ember nem viselheti el, ha valaki kritizálja vagy megkérdőjelezi őt.
Vajon miért adta Isten Ámósz könyvét a kezünkbe? Nekünk is hasonlóképpen szól a próféta üzenete; a mai ember külsőleg talán nem ugyanúgy vétkezik, mint akkor Izráel, de a bűn természete ugyanaz ma is. A szent Isten megtérésre hív bennünket. Ma még lehet jönni hozzá, addig, amíg nem jön el az ítélet napja: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!” (Zsid 3:15).
Az egyik igehirdető, akit gyakran hallgatok, így fogalmazott a megtérésről: „A hívő ember életében a megtérés volt a kiindulópont. A valódi, visszafordíthatatlan életváltozás bizonyítéka az, ha azóta naponta megtérünk.”
Állandóan keresni kell Isten akaratát, állandóan az Ő útjához kell igazítani a magunkét. Az óemberünkkel való küzdelem állandó kell legyen az életünkben. Jaj nekünk, ha az óemberrel békét kötünk!
Mezei Tamás
