Azon kapom magam, hogy egyre jobban félek. Nem egy szívet-megállító, mindent-bekerítő félelem, hanem egy folyamatos gyötrődés, ami akkor történik, amikor körülnézek az elbátortalanító jelenre, és azt feltételezem, hogy a dolgok sohasem fognak megváltozni. Amikor a jövőre gondolok, és azon gondolkodom, „mi van, ha a legrosszabb történik?”
Mi van ha?
A randizás valahogy túl nehézzé vált. Biztos volt egy időszak, amikor könnyű volt – az emberek tudták mit várnak el tőlük és tudták hogyan kell viselkedni (akkor is, ha gyakran csak nekimentek a dolognak és nem is viselkedtek sehogy). De most beszélek a mai egész végtelen sor fiatalról, akik beragadtak a randizás és az udvarlás közé és a kettő furcsa kombinációja alakult ki náluk.
Minden keresztyén rájön, hogy az imádkozás nehéz. Az imádság egy hatalmas öröm és hatalmas áldás, de az öröm és az áldás nehézségek árán jön. Több tízezer keresztyén írt már az imádságról és tanácsokat adtak arról, hogy hogyan legyél képzettebb, következetesebb és magabiztosabb.
Az emberek hozzászólásait olvasni a világhálón egy érdekes és gyakran aggasztó tanulmány. Ráadásul, hozzászólásokat olvasni hitvalló keresztyénektől keresztyén oldalakon (és más oldalakon is) néha elbátortalanító.
Nyár óta menekültek hatalmas tömegei érkeznek Európába. A befogadásukról alkotott nézetek megoszlanak. A liberális, baloldali hangok az embertárs szeretetének keresztényi kötelezettségére hivatkozva mindenkit feltétel nélkül beengednének, míg a konzervatív, jobboldali érvek a nemzet védelme érdekében különbségeket tennének közöttük. Vajon a Szentírás alapján kinek van igaza?
Egy kérdések-válaszok szesszióban, Carl Trueman-t megkérdezték, hogy szerinte miért veszítik el a mai gyülekezetek a fiataljaikat. Tipikus válaszok erre a kérdésre általában a világ kísértései és az imaház jelentéktelensége. De Trueman egy éles és elítélő kapcsolatot vetett fel a mi nevelésünk és a hitehagyás között.