2025. június 22., vasárnap

DÉLELŐTT | 
A Szentlélek tanít és a békéről beszél

Igehely: Jn 14:25–31 Kulcsige: Jn 14:26 „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.”

Amikor a békéről hallasz, milyen kép vagy gondolat jut eszedbe? Egyeseknek a helyreállított kapcsolatok, másoknak a belső nyugalom, megint másoknak az, amikor a harcban álló országok leteszik a fegyvert.

Jézus egyik utolsó tanításában beszél arról a békéről, amit a tanítványainak fog hagyni. Olyan békéről, amelyre nemcsak emlékeztetni fogja őket a Szentlélek (26.v.), hanem egyúttal a közvetítője is lesz (Róm 14:17). De milyen az a béke, amit a Szentlélek kínál? Jézus tanításából tudjuk, hogy teljesen más, mint amit a világ adhat. Ez azt jelenti, hogy több kell legyen, mint egy nyugodt nyári este egy baráttal vagy a szomszédos országgal való megbékélés.

Amikor a Szentírásban a béke szót olvassuk, a héber shalom szóra gondolhatunk. A shalom gyönyörű szó, nagyon tág jelentéssel. Magában hordozza a bővölködő jólét és a kapcsolati egység gondolatát. Lényegében a shalom azt jelenti, hogy teljesség. Amikor Jézus a békéről beszél, a kapcsolati megbékélésre, a megváltásra, az ember és Isten közötti helyreállított egységre gondol. Ahogy George Beasley-Murray mondja a János evangéliumáról írt kommentárjában: „Ez a béke a Jézus ajándéka, amely nem más, mint az üdvösség Isten királyságában.” Az Ószövetségben erről ír a próféta (Ézs 9:6–7; 52:7; 57:19). Jézus mondja: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek” (Jn 14:27). Ez az a béke, amelyet Jézus teremt meg tökéletes életével és tökéletes áldozatával, amelyet bemutat, amikor legyőzi a halált és harmadnapon feltámad. Az igazi béke a teljesség, amit csak Krisztus megváltó és békéltető munkájában találhatunk meg.

Vizsgáljuk meg az életünket! Elmondhatjuk-e azt, hogy megtapasztaltuk a valódi békét? Hogyan változtatja meg ez a béke a jelenlegi helyzetünket? Amikor Jézus ezeket a szavakat mondta a tanítványoknak, éppen a legnagyobb próbával néztek szembe. Végig kellett nézniük, ahogy Barátjuk, Mesterük és Megváltójuk meghal a kereszten. Ha valóban békességben jártak volna, teljesen másképpen élhették volna át ezeket az eseményeket. Hogyan kezelhetjük mi másképp a próbáinkat?

Paul Gericke

Imaáhítat: 

Imádkozzunk a béke embereiért! – Zsolt 37:37

Bibliaóra: 

Elhívatásod, hogy hűséges légy – Józs 23:1–16 (Józs 23:11)

DÉLUTÁN | 

Nádáb és Abíhú bűne

Igehely: 3Móz 9:22–10:12, 16–20 Kulcsige: 3Móz 10:1 „Nádáb és Abíhú, Áron fiai fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az Úr színe előtt, pedig ő nem adott nekik erre parancsot.”

Két pap, Áron két fia, Isten választott népének két vezetője meghal egy fontos vallási szertartás közben. Uzzá esetében is ez történt (2Sám 6:3–8). Egy könnyelmű cselekedet Isten jelenlétében, ami halálhoz vezet. Miért? Miért tesz Isten ilyen drasztikus lépést?

Mindkét történet elsősorban Isten jelenlétének erejét mutatja be. Fontos megérteni, hogy kit imádunk, és kinek a jelenlétébe lépünk be. A mai egyháznak, a mai hívőknek nagyobb áhítattal, tisztelettel kellene lenniük az Úr iránt.

Másodszor: a felajánlott áldozatunk minősége létfontosságú. Az igazi imádat azt jelenti, hogy egész életünket az Úrnak ajánljuk, időnket, tehetségünket és javainkat is. A követésre való felhívás azt jelenti, hogy fel kell vennünk a keresztünket. Az áldozat tehát nem lehet felelőtlen vagy jelentéktelen.

Harmadszor: nekünk is különbséget kell tennünk a szent és a közönséges között, valamint a tisztátalan és a tiszta között, és meg kell tanítanunk Izráel népét mindazokra a rendelkezésekre, amelyeket az Úr mondott (3Móz 10:11–12). Ugyanez a feladatunk a családjainkban, a gyülekezetekben és a következő generációk felé. Olyan életet kell élnünk, amely által mindenki számára egyértelművé válik, hogy a szent Isten számára félretett (szent) szolgák vagyunk.

Végül: az áldozatunk Isten tetteire adott válasz kell, hogy legyen. A szolga olyan személy, aki másnak veti alá magát. Mi az Úr szolgái vagyunk, szent és kedves áldozatokat ajánlunk fel, ahogyan válaszolunk arra, amit Isten tett, arra, amit ebben a világban és az életünkben véghez vitt.

Vizsgáljuk meg életünket! Tisztában vagyunk azzal, hogy valójában kit imádunk? Vágyunk arra, hogy jobban megismerjük Őt? Engedünk a hívásának? Milyen áldozatot ajánlunk fel az Úrnak? Teljesen neki szenteljük magunkat? Az életvitelünk válasz Isten nagy munkájára?

A.W. Tozer lelkipásztor közel száz évvel ezelőtt ezt mondta: „Valóban igaz, hogy manapság alig hiányzik valami a gyülekezeteinkből – kivéve a legfontosabbat. Az hiányzik, hogy őszintén és szentül felajánljuk önmagunkat és imádatunkat Urunk, Jézus Krisztus Istenének és Atyjának.”

Kérjük Isten kegyelmét, hogy a mi közösségünkben ne így legyen!

Paul Gericke

 Napi áhítat

Igehely: Róm 14:15–18, Gal 5:22–23 „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény.”

Isten ajándéka az, hogy az ember eszik, iszik, jól él munkája után és örvendezik. Pál szerint vigyázni kell azokkal, akik tiltják Isten jó ajándékainak hálaadással való élvezetét, az örvendezést (1Tim 4:3-4). Azt is mondja, hogy az öröm egyenesen a Lélek gyümölcse (Gal 5:22), s mindenkor örülnünk kell (Fil 4:4). Azonban, arra is figyelmeztet, hogy noha szabad evés és ivás által örülni, ez ne legyen mások megbotránkoztatására, inkább legyünk készek ebben lemondásra (Róm 14:1-15). De akkor hogyan örülhetünk, ha korlátoznunk kell magunkat mások lelkiismeretére nézve?