Mindennapi áhítatok

2019. december 27., péntek

Igehely: 1Jn 4:7- 12; Kulcsige: 4:9 „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.”

Mai világunkban a szeretet sokszor csak egy kóbor érzéssé van lecsökkentve, ami fellobbanhat vagy kihűlhet. Egyszer csak megjelenik, mint télen a hó, aminek este még nyoma sincs, reggelre meg már beterítette az egész tájat. Aztán hirtelen elolvad és hűlt helye se marad.

2019. december 26., csütörtök

Igehely: Lk 2:8-20; Kulcsige: 2:10 „Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz.”

Egyre több városban a karácsonyi fények felkapcsolása fontos eseménnyé vált, ami egyúttal a karácsonyi rendezvénysorozat megnyitóját is jelenti. A fények felkapcsolása általában az összesereglett tömeg visszaszámolása után egyszerre történik.

2019. december 25., szerda

Igehely: Lk 2:1-7; Kulcsige: 2:7 „És megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.”

Lukács evangéliuma viszonylag szűkszavú Jézus születésével kapcsolatosan: dátum, hely és két rövid mondat. Nincs hó, nincsenek állatok, se fogadós, még csak istálló sem. Csak egy jászolba fektetett, rongyokba csavart csecsemő.

2019. december 22., vasárnap

Igehely: Lk 1:5-25; Kulcsige: 1:17b „Hogy felkészült népet állítson az Úr elé.”

A keresztyénséget az különbözteti meg a többi hitrendszertől, hogy a reménység (a hittel és szeretettel együtt) áll a középpontban. Ez advent alkalmával még inkább nyilvánvaló, hiszen advent a várakozás ünnepe, ami egyben a reménységé is. Ha nincs reményünk, nem fogunk várni.

Keresés az elmélkedések közt

Igehely: Péld 10:17–21 Kulcsige: Péld 10:19 „A sok beszédnél elkerülhetetlen a tévedés, de az eszes ember vigyáz a beszédre.”

A be­széd talán az ember egyik leg­el­lent­mon­dá­so­sabb ké­pes­sé­ge. Ezzel tu­dunk bá­to­rí­ta­ni, útba iga­zí­ta­ni, se­gí­te­ni, meg­ne­vet­tet­ni má­so­kat és ki­fe­jez­ni sze­re­te­tün­ket. Ugyan­ak­kor a be­szé­dünk­kel ár­ta­ni is ké­pe­sek va­gyunk má­sok­nak, meg­aláz­ni, meg­sér­te­ni, plety­kál­ni, ha­zud­ni. Sőt olyan se­be­ket tu­dunk okoz­ni má­sok­ban, ame­lyek na­gyon ne­he­zen vagy egy­ál­ta­lán nem gyó­gyul­nak be az évek során sem. Jakab így ír erről: „Ugyan­így a nyelv is mi­lyen kicsi test­rész, mégis nagy dol­gok­kal kér­ke­dik. Íme, egy pa­rá­nyi tűz mi­lyen nagy erdőt fel­gyújt­hat” (Jak 3:5).