2020. március 17., kedd

DÉLELŐTT | 
A Szabadítóra mutató csodák

Igehely: Mt 15:29-39; Kulcsige: 15:31 „A sokaság pedig csodálkozott, amikor látta, hogy a némák beszélnek, a nyomorékok egészségesek lesznek, a bénák járnak, a vakok pedig látnak, és dicsőítette Izráel Istenét.”

Valószínű, sokan találkoztunk már a csodahajhász kifejezéssel. Általában olyan emberekre szoktuk ezt használni, akik nagyon népszerűsítik és támogatják az összejöveteleken történő csodáknak a megnyilvánulását. Mindannyian olyanok vagyunk, hogy szeretnénk átélni csodákat, mert azt gondoljuk, hogy azok majd igazolni fogják a hitünket, vagy az Istennel való jó kapcsolatunkat. A hit csodák általi igazolásával viszont az a nagy probléma, hogy abban a pillanatban, amikor egy csoda megtapasztalásától ezt várjuk el, akkor az automatikusan már rólunk fog szólni, s nem arról, aki a csodát teszi. Minket igazol, nem a Csodatevőt. Igen, az ember alaptermészete az énközpontúság. Szereti magát igazolni minden helyzetben. Ettől meg kell szabadulnunk. A 31. versben egy igen fontos alapelvet találunk, ami a csodákhoz való hozzáállást illeti: „... és dicsőítette Izráel Istenét”.

Ma reggel próbáljunk meg két fontos kérdésre válaszolni: 1.) Miért döntött Jézus úgy, hogy csodát tesz az életünkben? 2.) Milyen célt szolgálnak a csodák?

Ferkő Attila

DÉLUTÁN | 

Fiatalon az Úr szolgálatában

Igehely: 2Móz 33:7-11; Kulcsige: 2Móz 33:11 „Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, ahogy az egyik ember beszél a másikkal. Amikor visszatért a táborba, a szolgálatára rendelt ifjú, Józsué, Nún fia nem távozott el a sátorból.”

Amikor Józsué életére gondolunk, általában azok az események jutnak eszünkbe, amelyek a honfoglalás idejében történtek. Érdekes azt olvasni, hogy még egy olyan vitéznek is, mint Józsué, valahol el kellett kezdenie a szolgálatot. Ő szolgált Mózesnek a sátorban, miközben Mózes Istennel beszélt.

Amint azt az előző estéken is láthattuk, vannak a fiatalkornak olyan jellemvonásai, amelyeket az ember hajlamos elfelejteni, amikor idősebb lesz. Sadrak, Mésak és Abednégó életében ez az „önfejűség” volt és a vakmerőség. Szembe mertek szállni Nebukadneccar határozataival. Jósiás király életében a kezdeményezés és a példamutatás volt jellemző, Józsuénál pedig a kitartást figyelhetjük meg a szolgálatban. Amikor Mózes és a többiek hazatértek a táborba, ő nem távozott el a sátorból, pedig nem lett volna köteles ottmaradni. Ő mégis azt választotta, hogy „túlórázik”, és még marad egy kicsit azon a helyen, ahol növekedni tud.

Az a gondolat foglalkoztat most, hogy én képes lennék-e túlórát vállalni az Isten szolgálatában?

Ferkő Attila

 Napi áhítat

Igehely: Ruth 3:8–15 Kulcsige: Ruth 3:10 „Ekkor azt mondta Bóáz: «Áldjon meg az Úr, leányom! Hűségedet most még jobban megmutattad, mint korábban, mert nem jártál az ifjak után, sem szegény, sem gazdag után.»”

Ruth hű­sé­ge el­ső­sor­ban abban mu­tat­ko­zott meg, hogy maga mö­gött hagy­ta régi éle­tét, csa­lád­ját, bál­vá­nya­it, is­te­ne­it, szo­ká­sa­it. El­in­dult az is­me­ret­len­be, hű­sé­get ígért Naó­mi­nak és Naómi Is­te­né­nek. Alá­zat­tal el­fo­gad­ta anyó­sa ta­ná­csa­it. Alá­ren­del­te magát az Is­ten­től ka­pott tör­vé­nyek­nek. Két fon­tos dol­got fi­gyel­he­tünk meg a vi­sel­ke­dé­sé­vel kap­cso­lat­ban: 1. Ruth az ak­ko­ri szo­ká­sok sze­rint járt el, me­lyek közül a leg­több ma már ne­he­zen ért­he­tő. Ezért hiba lenne a mai, er­köl­csi­leg rom­lott világ torz szem­üve­gén át nézni a tet­tét. 2.