Igehely: Zsolt 92:1-16; Kulcsige: 92:1 „Milyen jó hálát adni az Úrnak, és zengeni neved dicséretét, ó, Felséges!”
A hálátlanság olyan szívbetegség, amelyet az elme számára adott gyógyszerrel lehet gyógyítani. Az elégedetlenség olyan, mint a rozsda és a rothadás, előjön magától, ezért kezelni kell, sőt meg kell küzdeni vele.
Igehely: Zsolt 86:1-10; Kulcsige: 86:8 „Nincs hozzád hasonló, Uram, a z istenek között, műveidhez fogható nincsen.”
Ez a zsoltár valószínűleg Dávidnak a Saul előli bújdosás lélekőrlő időszakából származik. A zsoltáros lelki fájdalma abból fakad, hogy az ellenségével szemben tanúsított jóindulata nyomán az továbbra is gonoszsággal válaszol. Kihez mehet ilyenkor panaszával?
Igehely: Zsolt 138:1-8; Kulcsige: 138:5 „Énekelni fognak az Úr útjairól, mert nagy az Úr dicsősége.”
Ez a zsoltár csodálatos egyszerűséggel vázolja fel azt, amiért Dávid méltónak tekinti Istent a dicséretre. Sok más zsoltárától eltérően, ebben kevés költői elemet használva, Dávid azonnali, teljes szívből fakadó magasztaló énekkel áldja Istent az istenek előtt.
Igehely: Zsolt 144:9-15; Kulcsige: 144:15 „Boldog nép az, amelynek így megy a sora. Boldog nép az, amelynek az Úr az Istene!”
Társadalomkutatók vizsgálatai alapján a magyar nemzet nem tartozik a legboldogabb népek közé. Igaz, ők nem a bibliai mércék alapján mérik ezt.
Igehely: Zsolt 122:1-9; Kulcsige: 122:7 „Legyen békesség falaidon belül, legyen boldogság palotáidban!”
Lélekemelő szavakban fejezi ki a zsoltáríró a zarándokok érzéseit, gondolatait, amikor a megfáradt utazók megpillantják Isten városát, Jeruzsálemet. Jeruzsálem hegyen épített város. Az út oda felfelé visz, ezért nehezebb oda eljutni, de közelebb is van az éghez.
Igehely: Zsolt 119:1-16; Kulcsige: 119:1 „Boldogok, akiknek az útja tökéletes, akik az Úr törvénye szerint élnek.”
A zsoltáros azzal kezdi az imáját, hogy megköszöni Istennek a törvényt. Tudatosítja a Szentírás szerepét és fontosságát, amihez, ha alkalmazkodik stabilitást és örömöt talál az életben.
Igehely: Péld 23:29–35 Kulcsige: Péld 23:31–32 „Ne nézd a bort, hogyan vöröslik, hogyan gyöngyözik a pohárban. Bizony simán lecsúszik az! De végül megcsíp, mint a kígyó, megmar, mint a vipera.”
Salamon király idejében, egyéb üdítőitalok hiányában, a bor volt az az ital, amelyet felszolgáltak nehezebb ételek mellé. Ő mégis arra int, hogy óvakodjunk a bor túlzott fogyasztásától. Figyelmeztet arra, hogy „ne nézd a bort, hogyan vöröslik” (31.v.), ami ahhoz vezethet, hogy még többet és többet kívánunk belőle, ezáltal pedig elveszíthetjük józan ítélőképességünket: „szemed zavaros dolgokat lát, te magad pedig összevissza beszélsz” (33.v.).