2025. június 22., vasárnap

DÉLELŐTT | 
A Szentlélek tanít és a békéről beszél

Igehely: Jn 14:25–31 Kulcsige: Jn 14:26 „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.”

Amikor a békéről hallasz, milyen kép vagy gondolat jut eszedbe? Egyeseknek a helyreállított kapcsolatok, másoknak a belső nyugalom, megint másoknak az, amikor a harcban álló országok leteszik a fegyvert.

Jézus egyik utolsó tanításában beszél arról a békéről, amit a tanítványainak fog hagyni. Olyan békéről, amelyre nemcsak emlékeztetni fogja őket a Szentlélek (26.v.), hanem egyúttal a közvetítője is lesz (Róm 14:17). De milyen az a béke, amit a Szentlélek kínál? Jézus tanításából tudjuk, hogy teljesen más, mint amit a világ adhat. Ez azt jelenti, hogy több kell legyen, mint egy nyugodt nyári este egy baráttal vagy a szomszédos országgal való megbékélés.

Amikor a Szentírásban a béke szót olvassuk, a héber shalom szóra gondolhatunk. A shalom gyönyörű szó, nagyon tág jelentéssel. Magában hordozza a bővölködő jólét és a kapcsolati egység gondolatát. Lényegében a shalom azt jelenti, hogy teljesség. Amikor Jézus a békéről beszél, a kapcsolati megbékélésre, a megváltásra, az ember és Isten közötti helyreállított egységre gondol. Ahogy George Beasley-Murray mondja a János evangéliumáról írt kommentárjában: „Ez a béke a Jézus ajándéka, amely nem más, mint az üdvösség Isten királyságában.” Az Ószövetségben erről ír a próféta (Ézs 9:6–7; 52:7; 57:19). Jézus mondja: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek” (Jn 14:27). Ez az a béke, amelyet Jézus teremt meg tökéletes életével és tökéletes áldozatával, amelyet bemutat, amikor legyőzi a halált és harmadnapon feltámad. Az igazi béke a teljesség, amit csak Krisztus megváltó és békéltető munkájában találhatunk meg.

Vizsgáljuk meg az életünket! Elmondhatjuk-e azt, hogy megtapasztaltuk a valódi békét? Hogyan változtatja meg ez a béke a jelenlegi helyzetünket? Amikor Jézus ezeket a szavakat mondta a tanítványoknak, éppen a legnagyobb próbával néztek szembe. Végig kellett nézniük, ahogy Barátjuk, Mesterük és Megváltójuk meghal a kereszten. Ha valóban békességben jártak volna, teljesen másképpen élhették volna át ezeket az eseményeket. Hogyan kezelhetjük mi másképp a próbáinkat?

Paul Gericke

Imaáhítat: 

Imádkozzunk a béke embereiért! – Zsolt 37:37

Bibliaóra: 

Elhívatásod, hogy hűséges légy – Józs 23:1–16 (Józs 23:11)

DÉLUTÁN | 

Nádáb és Abíhú bűne

Igehely: 3Móz 9:22–10:12, 16–20 Kulcsige: 3Móz 10:1 „Nádáb és Abíhú, Áron fiai fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az Úr színe előtt, pedig ő nem adott nekik erre parancsot.”

Két pap, Áron két fia, Isten választott népének két vezetője meghal egy fontos vallási szertartás közben. Uzzá esetében is ez történt (2Sám 6:3–8). Egy könnyelmű cselekedet Isten jelenlétében, ami halálhoz vezet. Miért? Miért tesz Isten ilyen drasztikus lépést?

Mindkét történet elsősorban Isten jelenlétének erejét mutatja be. Fontos megérteni, hogy kit imádunk, és kinek a jelenlétébe lépünk be. A mai egyháznak, a mai hívőknek nagyobb áhítattal, tisztelettel kellene lenniük az Úr iránt.

Másodszor: a felajánlott áldozatunk minősége létfontosságú. Az igazi imádat azt jelenti, hogy egész életünket az Úrnak ajánljuk, időnket, tehetségünket és javainkat is. A követésre való felhívás azt jelenti, hogy fel kell vennünk a keresztünket. Az áldozat tehát nem lehet felelőtlen vagy jelentéktelen.

Harmadszor: nekünk is különbséget kell tennünk a szent és a közönséges között, valamint a tisztátalan és a tiszta között, és meg kell tanítanunk Izráel népét mindazokra a rendelkezésekre, amelyeket az Úr mondott (3Móz 10:11–12). Ugyanez a feladatunk a családjainkban, a gyülekezetekben és a következő generációk felé. Olyan életet kell élnünk, amely által mindenki számára egyértelművé válik, hogy a szent Isten számára félretett (szent) szolgák vagyunk.

Végül: az áldozatunk Isten tetteire adott válasz kell, hogy legyen. A szolga olyan személy, aki másnak veti alá magát. Mi az Úr szolgái vagyunk, szent és kedves áldozatokat ajánlunk fel, ahogyan válaszolunk arra, amit Isten tett, arra, amit ebben a világban és az életünkben véghez vitt.

Vizsgáljuk meg életünket! Tisztában vagyunk azzal, hogy valójában kit imádunk? Vágyunk arra, hogy jobban megismerjük Őt? Engedünk a hívásának? Milyen áldozatot ajánlunk fel az Úrnak? Teljesen neki szenteljük magunkat? Az életvitelünk válasz Isten nagy munkájára?

A.W. Tozer lelkipásztor közel száz évvel ezelőtt ezt mondta: „Valóban igaz, hogy manapság alig hiányzik valami a gyülekezeteinkből – kivéve a legfontosabbat. Az hiányzik, hogy őszintén és szentül felajánljuk önmagunkat és imádatunkat Urunk, Jézus Krisztus Istenének és Atyjának.”

Kérjük Isten kegyelmét, hogy a mi közösségünkben ne így legyen!

Paul Gericke

 Napi áhítat

Igehely: 2Sám 11:1–27 Kulcsige: 2Sám 11:27 „A gyász letelte után érte küldött Dávid, palotájába vitette; az pedig a felesége lett, és fiút szült neki. De az Úrnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett.”

Dávid bűne Bet­sa­bé­val és az ebből fa­ka­dó kö­vet­kez­mé­nyek azt mu­tat­ják, hogy még egy Is­ten­nek ked­ves ember is vál­hat a bűn ál­do­za­tá­vá. A 2Sám 11:27 azt mu­tat­ja, hogy senki nem ve­he­ti fél­váll­ról a bűnt: nincs olyan, hogy ár­tal­mat­lan bűn, és nincs olyan, hogy elég erős ember.

Az ige­sza­kasz fel­hí­vás­ként szol­gál, hogy ál­lan­dó­an le­gye­nek a ke­zünk ügyé­ben a Lélek fegy­ve­rei, és em­lé­kez­tet a bűn­nel szem­be­ni gyen­ge­sé­günk­re is. To­váb­bá fi­gyel­mez­tet a bűn ször­nyű kö­vet­kez­mé­nye­i­re. Dávid ugyan meg­tér és hely­re­áll, de mind­azo­kat, ami­ket el­kö­ve­tett, nem tudja meg nem tör­tént­té tenni.